Metz Edina - szerzői oldala

Ültünk a szobában az öcsémmel. Mindent bevilágított a plafonon levő vascsillár fénye. Ültünk a földön és kártyáztunk az autóskártyával. Egyszer csak az egyik árny megmozdult a falon. Nem nagyon, csak épphogy a szemem sarkából láttam, hogy az egyik vékony sötét csík feljebb csúszott. Úgy, mint a százlábú a veranda falán. Hirtelen elindult, majd hirtelen meg is állt. -Láttad? – kérdeztem az öcsémet. -Nem, mit kellett volna? – kérdezett vissza. -Az egyik árny megmozdult – mondtam kicsit bizonytalanul, mert már magam sem hittem, hogy ez megtörténhetett. -Hát te hülye vagy – nézett rám és röhögött a foghíjas mosolyával. Alig múlt hétéves és éppen most esett ki az elülső fogai közül az egyik. Pont akkora hasadék keletkezett a szájában, ahová éppen beférne az elcsúszott sötét kis árnycsík. -Nem vagyok hülye, maximum képzelődtem. Inkább tegyél valamit a Porschéra, azzal foglalkozzál – válaszoltam ingerülten.  Nem szólt semmit, csak előhúzott egy Volkswagent, ami tulajdonképpen semm

    Ülök a váróteremben, körülöttem minden fehér. A falak, a székek, az ablakkeret és a párkányok. Még a dupla bejárati ajtó keretén sem jelenik meg egy árva csík sem, ami nem fehér, hanem mondjuk kék lenne. Forgatom a fejemet, és rájövök, hogy egyedül vagyok a körzeti várójában, ami nem ritkaság, ha ebédidőben érkezik az ember. Annak örülök, hogy most nem kell sorszámot húznom, így legalább hamarabb végzek. A nővér ilyenkor rögtön behív. - Jó napot kívánok, Szabó úr, maga jött délre? – kérdezi a kivágódó rendelőajtó nyílásában. - Igen – válaszolom. - Nem magát vártuk, hanem a feleségét, de nem probléma. Kis türelmet kérnék, és mindjárt behívjuk – mondja, és becsukja az ajtót. Eltűnődöm, hogy a feleségem mennyivel lenne jobb nekik ebben a helyzetben. Nem tök mindegy, hogy ki íratja fel a gyógyszereket? Évek óta ugyanazokat a pirulákat szedjük be. A nejemnek a szíve rendetlenkedik már egy ideje. Össze-vissza ver, nincs egy normális ütem benne, ráadásul a pulzusa hol 50,

  Ez itt egy ember, aki mereng a múlton. Mogyoróbarna haj, vágott szemek, valamikor piszének indult hegyes orr. Nézem a kertet és látom, hogy minden sárgul és szürkül. Úgy állok itt, mint az őrök az Auschwitzba tartó vagonok mellett. Csak nekem nem a közöny, hanem a több ezer év lüktet az ereimben. A hajam elárulja, hogy Jeruzsálem nagy falától érkeztek az ősök Albánián át a budapesti pokolba. Aztán a vonatok indulása után, a még megmaradt rokonok, próbálták túlélni a halottaikat, akiket a gázkarmák mélye nyelt el. A világégés után a remény még velük maradt egy ideig, később pedig végleg beletörődtek a szeretteik elvesztésébe. A szorongás azonban, mint egy gonosz felhő végigkísérte az életüket. A rettegés, hogy átvészelik-e a kommunizmust és az ezzel járó nyűgöket. A leracizást és a félelmet, hogy még azt a maradékot is államosítják vagy elveszik, amit sok évtized alatt hordtak össze kínkeserves munkával ők és az őseik. Állok és nézem a kertet, ami már úgy sárgul, mint a sivata

- Most van az időpontod? - Igen! - Mikor foglaltad le? - Még hat hete. - Ok, elfelejtettem, de semmi gond. Leveszem a kabátot és jövök, addig tedd magad le a kényelmes székre. - Rendben, de azért mond el kérlek, hogy mire számítsak! - Nyugalomra, odafigyelésre, törődésre, és legfőképpen lelki megújulásra. - Amiket felsoroltál az nem fog menni ennyi idő alatt nekem... - Dehogynem, majd adom az ütemet, figyeled, amit mondok, és minden jobb lesz. - Rendben. - Mindjárt jövök, csak készítek egy kávét magamnak. Mit is mondtál, mennyi időd van? - Hát, kábé egy órám. Ennyi idő alatt tudsz valamit csinálni velem? - Hogyne tudnék, sokat is. El sem fogod hinni, hogy mennyi mindent tudok egy beülés alatt. - Az jó lesz. Lajos már mondta, hogy jöjjek el, mert meg kell újulnom. Lelkileg megtisztulnom, kicsit kiengedni a gőzt. Egész nap csak gyűlik bennem a feszültség. Itt úgy érzem, hogy magam lehetek. Elmondhatom, ami bánt és csak megértést kapok, nem ítélkezik senki felettem. Jössz már? - Igen, tad

  Mindig kiköpöm a magot. Nyáron a cseresznyét szeretem a legjobban, mert a magról lerágott hús édes íze beteríti a szájpadlásomat. Soha nem nyitom szét a gyümölcsöt, ezért néha belefutok abba, hogy enyhén kesernyés utóízt hagy maga után a cukros gyümölcs. Ilyenkor tudom, hogy lakott benne valaki. A magot nem gyűjtöm. Amikor lerágtam a húst, akkor a nyelvem hegyére veszem, majd kicsit kinyitom a számat, és egy hetykét köpök a kert valamelyik irányába. Látom, ahogy a levegőben először felemelkedik majd egy szép ívet leírva becsapódik a fű közé a csonthéjas belső. Ilyenkor elgondolkodom, hogy mit szól ehhez egy arra járó hangya. Megrettenve felfelé néz, miközben várja, hogy a kerek, cafatos gyümölcshúsdarabokkal felé száguldó mag becsapódjon? Bízik abban, hogy ha szerencséje van, akkor mellé esik, ha nem akkor kupán vágja? Aztán ütközés után megrázza magát, majd halad tovább az útján? Vagy csak egyszerűen tesz mindenre, és nem érdekli, hogy milyen veszély leselkedik rá felülről. A