Metz Edina - szerzői oldala

  Írta: Metz Edina Felébredek, de úgy döntök, hogy még maradok egy kicsit a meleg ágytakarón. Nyújtózkodom egy nagyot. Rajtam kívül senki sincs még itthon. Azon gondolkodom, hogy kislisszolok a macskaajtón, és megpróbálok a dühös vörös előtt leérni az udvarra. Utálom a konfliktust. Lassan megint kinyújtóztatom mind a négy lábamat. Manikűrözni kellene már, de ha az alutasakos kaját adó nő, akivel együtt lakom, levágja a karmaimat, akkor nem tudok fára mászni és dögönyözni a bútorok oldalát. Menni kellene. Itt az idő, jöhet a vörös. Ahogy kiérek az udvarra hallom, hogy a szomszéd dörmög az orra alatt. -Már megint itt van ez a büdös fekete dög. A kertet mindig összeszarja és aztán nekem kell ezt is összeszednem. Csinálhatnának már belőle is otthoni macskát vagy szőrmekucsmát – és ezen az utolsó mondatrészen nagyot röhög. Leszarom. Azt mond, amit akar, úgyis mindjárt csak a kondenzcsíkot látja majd utánam. Hallom, hogy valami surrog a hátam mögött, érzem, hogy levegő felkavar...

Írta: Metz Edina Hajnalban ébredek. Ezt onnan tudom, hogy a függöny rései között a sárga utcai lámpa fénye kúszik be a szobába. A nap még nem kelt fel. Kinyújtom a lábaimat és mind a négyet egyenként végignyalogatom. Közben hallom, hogy ütemesen korog a gyomrom. Az alutasakos májas macskakaján jár az eszem. De hiába gondolok rá, ha a többiek még nem ébredtek fel. Várok, de még csak egy ágyrugó sem csikordul meg, ami jelezné, hogy hamarosan leteszik a két-két lábukat az ágyról és kezdődik a nap. Ülök és azon tűnődöm, hogy mit tegyek. Aztán egy lendületes ugrással felpattanok a paplanjukra. Mind a ketten ott fekszenek előttem plafonra meredő orrlyukakkal. Mint a légkondi, egyenletesen beszívják a levegőt, majd a szájukon keresztül ütemes horkantások közepette kieresztik. Egy darabig nézem őket, de meg sem mozdulnak. Kis idő után elunom a dolgot és kislisszollok a macskaajtón a szürke, olajfestékes falú lépcsőházba, onnan pedig ki az udvarra. Sietni kell, mert érzem, hogy hamarosan a vör...