Az ellenkező múlt
Felrepül a kocsi orra, a kasztnija oldalra billen. Az anyósülésre rakott ruhás csomag az arcomba vágódik. Az egyik gomb felsérti az orromat, lassan szivárog a vér. Először az ajtóhoz préselődöm, majd a fejem tetejével érzem a kárpit puhaságát. Az út szürke aszfaltját kicsit megbillenve, szemmagasságban látom. A csíkok furcsán elmosódnak a szélvédő vízcseppjein. Megint nekicsapódok az ajtónak, majd ismét fejjel lefelé látom a világot. A fák koronái olyanok, mint a meztelen gyökerek. Merednek lefelé a sötétégbe. A korlátnak sincs alja, ami megtartaná az út szélén, a tetejéből viszont tartóoszlopok meredeznek. Hallom a fém éles csikordulását, ahogy a kocsi nekifeszül a szalagkorlátnak. Pár másodpercig csúszik a fémszalag tetején, majd a fákat veszi célba. A csikorgás most recsegésbe csap át és gallyak némi ellenállás után szabad utat engednek az autó repülésének. A recsegést már nem hallom. Lecsukom a szemem, és képek ugrálnak a szemhéjam mögött. Homályosan látom az arc...