Metz Edina - szerzői oldala

  Döng a labda a palánkon. Néha beletalálok a kosárba, de legtöbbször a gyűrű kidobja. Az ujjatlan mezem rám tapad. Szeretem, mert a Bryant 24-es mezét viselem. Zokogtam, amikor meghalt. Azt hittem soha nem fogom kiheverni. Anyám nem értette miért borultam ki ennyire: „Kit érdekel egy Amerikában élő kosaras sztár. Soha nem ismerted.” Nem ismertem, de mégis olyan akartam lenni, mint ő. Négy gyereke volt és szerette a feleségét. Apám nem lehetett minta. Alig ismertem. Átölelni soha nem mertem. Az ellenőrzőbe beírt rossz jegynél csak intett a fejével a konyha felé, én meg hoztam a fakanalat. Ha jó jegyet kaptam, csak elismerően bólintott. Minden étkezéshez pontosan kellett megjelennem, ha késtem, akkor elzavart. A nyaralásokon mindig külön szobám volt. Azt sem engedte, hogy a többi gyerekkel játszam. Apám szerint rossz hatással lettek volna rám.  Nyolcéves voltam, amikor lelépett egy másik nővel. A válás után még keresett párszor, aztán eltűnt. Amikor együtt éltek, akkor is a...

  Sára tűsarkúja kopog az aszfalton a szürke reggelen. A gyomra kordul egyet mielőtt felszáll a tömött metróra. A benti büfés kajára gondol. Rántottát fog enni friss kenyérrel. Az egyik metróülésen ismerős munkatársat pillant meg. A nő felnéz, mosolyog. Sárának nincs kedve odamenni, de tudja, smúzolás kell az előrejutáshoz. -Jó reggelt, Sára. Hogyhogy ilyen korán? -Sok a munka. Magának is sok van? -Persze. Napok óta nem alszom. -Altatót próbálta? -Igen, de attól meg egész nap kóválygok.   *   Sára is szédeleg még. Reggel hat órakor csörgött az óra. Az első gondolata a kávé volt. Indulás előtt belenézett a tükörbe. Esetlenül lógott rajta a virágmintás ruha. Az elmúlt hónapban hat kilót fogyott. Még nem heverte ki a diplomavédését. Szőke haja fénytelen. Hosszúkás arcán áttetsző a bőr, kék szemei alatt karikák húzódtak. „Leszarom”, gondolta, „úgysem érdeklek senkit”.   *   A metró fékezésére zökken vissza. Sára a nővel nyomakszik az ajtó felé. Ahogy felér az irodáj...

      Az első perctől kezdve tökéletesnek tűntek a végtagjaim. Nem voltam párnás, hurkáktól barázdált karú, vaskos, görbe lábú baba. Aki rám nézett, mindenki azt mondta, hogy „szép”. Vastag szálú, szőke hajam lekeretezte az ovális, lágy vonásokból álló arcomat. Remekül lehetetett kifésülni és copfba fogni, minden frizura jól állt nekem.   A kék szemeimet sohase hunytam le, nem pislogtam, mert féltem, hogy a másodpercek töredéke alatt is elveszítek fontos részleteket a világból.   Sajnáltam sűrűn pislogó babákat. Nekik egy csomó, pótolhatatlan információ hiányozni fog később az életből.   Nekem például megvan Juli minden mozdulata. Tudom, hogy milyen, amikor kézbe veszi a ruháimat, majd szépen kisimítja, összehajtogatja, és elteszi a szekrénybe. Azt is tudom, hogy a tányéron hol volt a koszfolt, amit letörölt a mosogatószivaccsal az ötórai teázás után.   Körülöttem ugyanis mindig minden rendben van. Óramű pontossággal reggel 7 órakor...