Ez itt egy ember

 

Ez itt egy ember, aki mereng a múlton. Mogyoróbarna haj, vágott szemek, valamikor piszének indult hegyes orr. Nézem a kertet és látom, hogy minden sárgul és szürkül. Úgy állok itt, mint az őrök az Auschwitzba tartó vagonok mellett. Csak nekem nem a közöny, hanem a több ezer év lüktet az ereimben.

A hajam elárulja, hogy Jeruzsálem nagy falától érkeztek az ősök Albánián át a budapesti pokolba. Aztán a vonatok indulása után, a még megmaradt rokonok, próbálták túlélni a halottaikat, akiket a gázkarmák mélye nyelt el. A világégés után a remény még velük maradt egy ideig, később pedig végleg beletörődtek a szeretteik elvesztésébe.

A szorongás azonban, mint egy gonosz felhő végigkísérte az életüket. A rettegés, hogy átvészelik-e a kommunizmust és az ezzel járó nyűgöket. A leracizást és a félelmet, hogy még azt a maradékot is államosítják vagy elveszik, amit sok évtized alatt hordtak össze kínkeserves munkával ők és az őseik.

Állok és nézem a kertet, ami már úgy sárgul, mint a sivatag homokja a lándzsa alakú Izrael vitatott területein. Ahol végigautózni nem szerencsés, de ajánlatos, mert a több ezer év integet vissza minden hegyvonulatból, dűnéből és szikladarabról. A ráncok is olyan mélyek lesznek majd az arcomon, mint a Maszada erőd romjainál talált gyerekcipő gyűrött felső része. Így fogom magamon hordani az évezredeket és az ősök nyomát a bőrömön.

Állok és nézem a kertet, és látom, hogy a lehulló levelek takaróként fedik el a még zöld gyepet. Pont úgy, ahogy anyám takarta be nagyanyámat, amikor a búzaszőkéből fehérbe vált hajú feje félrebillent a tévé villódzó kékjében a műsorfolyam végén. A szemüvege kicsit lecsúszott az orra végére és ilyenkor gyerekként odaképzeltem a búzavirágkék szemét a szemhéja mögé.

Esténként nagyanyám rituálisan felkészült a vacsorára. Almát tett a konvektorra és néha egy doboz kefirt is mellé rakott. Az almát néha megforgatta, ilyenkor a megsült barna fele került felülre és a melegtől már ráncosodó, de még sületlen alulra. Aztán beült a tévéfoteljába, amit születésnapjára kapott, és komótosan megette a gyümölcsöt és a kefírt is, majd elalvásig nézte a tévét.

Állok a teraszajtóban és kezemben a metszőolló, amit még az egyik OBI Áruházban vettünk, amikor a háznak még csak az egyik fele volt kész. Abban laktunk időnként ketten, többször négyen, és sokszor jöttek a vendégek, akik próbáltak elférni a pici konyhában.

Azóta megépült az új házrész és ennek a nappalijában most már mindenki boldogan szürcsölgeti a családi bulikon a finom borokat az üvegpoharakból, amik koccintáskor úgy csengenek, mint a kis csengettyűk karácsony idején.

Apám is mindig csilingelt karácsonykor. Az öcsémmel egy bezárt ajtajú szobában kellett várnunk, azután, hogy feldíszítettük a fát anyámmal. Ilyenkor felöltöztünk, én szoknyát és blúzt húztam, az öcsém nadrágot és inget vett fel, és izgatottan vártuk a csengőszót, mert tudtuk, hogy ekkor érkezett meg az angyalka az ajándékkal.

Aztán úgy tízéves lehettem, amikor egyszer előbb léptem be a szobába, mint ahogy apám ki tudott slisszolni. Akkor jöttem rá, hogy az angyal egyenlő apámmal. Nem tudtam, hogy mit kezdjek a felismeréssel, tavaszig vártam, mire meg mertem kérdezni anyámtól, hogy tényleg apámat láttam-e az ajtóban.

Emlékszem, hogy csak nevetett és azt mondta, hogy vége lett az angyalkás mítosznak, több csilingelés nem lesz már.  

Állok az erkélyajtóban és rajtam van apám pulóvere, amit akkor hoztam el, amikor elköltöztem tőlük. Kinyúlt és méregzöld, és pont olyan védelmezően feszül a testemre, mint a lovagok páncélja. Pont úgy véd meg, mint apám karjai, amikor megölelnek, és azt képzelem minden alkalommal, hogy még mindig gyerek vagyok, akit babusgatni kell, hogy el tudjon aludni.

Nagyon rossz alvó voltam, és csak a ringatás segített esténként. Anyám dúdolta azokat a gyerekdalokat, amiket én is dúdolni akartam a lányomnak, fiamnak. Csakhogy az ének elszállt, és az évek múlásával elhalkult, pont úgy, mint a remény, hogy valaha is gyerekem lesz.

Állok és nézem a kertet, és közben azon gondolkodom, hogy mit szeretek ebben a városrészben, ahol lakom. Az aszfaltfoltos, kutyaszaros, szemetes utcákat, a lepattant játszóhelyeket, amik évtizedek óta szinte semmit sem változtak? Vagy azt, ahogy kamaszkoromban megérkeztem ide, Rákospalotára, és dobáltam a pasim, a későbbi férjem ablakát. Mert minden este 8 órakor elindult bennem a vágy a zuglói családi fészekben, hogy elmenjek hozzá és vele legyek. A biztosat, az elmúlástól megvédő ölelését akartam érezni minden percben, amit nélküle töltöttem.

Emlékszem, hogy két busz is ment Zuglóból Rákospalotára. A 24-es hosszan kanyargott a kerület szűk utcáiban, a 70-es sokkal céltudatosabban közelítette meg a város peremét. A kanyargós, hosszú járatot imádtam, mert csodás régi házak, érdekes terek között rótta a jobbra-balra dülöngélős útvonalát.

Amikor pedig megérkeztem a megállóba, alig vártam, hogy leszálljak és ott álljak az erkély alatt, és dobáltam kavicsokkal az erkélyajtót. Hogy meglássam a pasimat, ahogy elhúzza a sárga függönyt és kinyitja az ajtót. Kinézzen és vigyorogva közölje, hogy „senki sincs itthon”. Majd komótosan odamenjen a kaputelefonhoz és megberregtesse a zárat, ami úgy zúg, mintha száz és ezer méh szorult volna a retesz nyelvének hornyába.

Látom magam előtt, ahogy állunk az előszobában és kotrom ki a papucsomat abból a cipősszekrényből, amit a mai napig használ az anyósom. Szép rózsaszínű lábbeli volt, és senki más nem vehette fel, csak én. Aztán leülünk a konyhaasztal mellé és szépen komótosan feleszünk mindent, amit a hűtőben és a kenyereszsákban találunk.

A Trappista sajt volt a kedvencem. Képes voltam 20 dekát is megenni belőle vajjal és bagettel. Szemrebbenés nélkül lecsúszott, és nem érdekelt, hogy nem hagyok másnak. Tudtam, úgysem fognak haragudni rám, hiszen itt jó helyen vagyok.

Ez a lakás egy kaptár. A meleg és mézédes szerelem rejtekhelye, amit a napi minden percében, a hét minden napján, az év minden hónapján kerestem. Ha hetekre távol voltam, akkor annyira hiányzott, hogy képes voltam naponta írni egy levelet, elzarándokolni Burgaszba egy postára és felnyalni rá annyi bélyeget, amennyivel biztosan megérkezik majd a fiúm rákospalotai erkélyes lakásába.

Állok az ajtóban a szakadt farmeromban, amit akkor vettem, amikor megnyitották az első Levis boltot a városban. Imádom mind a mai napig, mert a fiatalságot jelenti. Azt az érzést, hogy bármit megtehetek, bármilyen következmény nélkül. Hogy elszánt vagyok és harcias, és nem félek senkitől és semmitől. Megküzdök a cipőbolti eladóval, aki le akart pattintani a barátnőmet és engem. Hibás cipőt adott el a barátnőmnek, aminek az árát nem akarta visszaadni. Mi erősködtünk, a nő ellenállt. Majd hosszas győzködés után jobb belátásra tért, és inkább visszaadta a pénzt. Annyira boldogok voltunk a győzelmünktől, hogy egyből elmentünk pizzázni a Bodegába. A legjobb pizzát ott lehetett kapni a 90-es években. Puha tésztás paradicsomos, gombás, sajtos feltéttel, ami szinte rágás nélkül szétolvadt a szánkban. Akkoriban nem tűnt semmi sem lehetetlennek és a világ a miénk volt.

Mostanra maradt a megfontoltság, ami minden konfliktusos helyzetben végigkúszik az ereimben, pont úgy, mint a korty vörösbor a családi összejöveteleken. Aztán, amikor mindent mérlegre teszek, csak akkor nyitom a számat. Ekkor a nyugodt állhatatosság mondatai gurulnak ki a fogaim közül.

Akkor is így tettem, amikor előkerültek az ősök keresztlevelei, és olvastuk a bejegyzéseket. A fülemben dobogott a vér a megértéssel vegyes felháborodástól, ahogy néztem a kikeresztelkedésről szóló bejegyzéseket. A kétségbeesett menekülés fekete tintás lenyomatait, amik arról tanúskodnak, hogyan képes megtagadni a származását egy ember, ha az életéről van szó. Hallom, ahogy apám mérlegeli a tetteket a sajátos módján, és magyarázza, hogy minden hiába volt. Anyám pedig bizonygatja, hogy mást nem tudtak tenni, ez volt az egyetlen esélyük.

Állok a teraszajtóban és mérlegelek. Mérlegelem azt, hogy az életem felénél visszanézve mit csináltam volna másként. Rájövök, hogy semmit sem, mert a magam és az őseim útját járom azzal a hittel, hogy mindig szebbet hoz a holnap.