Metz Edina - szerzői oldala

  Ez itt egy ember, aki mereng a múlton. Mogyoróbarna haj, vágott szemek, valamikor piszének indult hegyes orr. Nézem a kertet és látom, hogy minden sárgul és szürkül. Úgy állok itt, mint az őrök az Auschwitzba tartó vagonok mellett. Csak nekem nem a közöny, hanem a több ezer év lüktet az ereimben. A hajam elárulja, hogy Jeruzsálem nagy falától érkeztek az ősök Albánián át a budapesti pokolba. Aztán a vonatok indulása után, a még megmaradt rokonok, próbálták túlélni a halottaikat, akiket a gázkarmák mélye nyelt el. A világégés után a remény még velük maradt egy ideig, később pedig végleg beletörődtek a szeretteik elvesztésébe. A szorongás azonban, mint egy gonosz felhő végigkísérte az életüket. A rettegés, hogy átvészelik-e a kommunizmust és az ezzel járó nyűgöket. A leracizást és a félelmet, hogy még azt a maradékot is államosítják vagy elveszik, amit sok évtized alatt hordtak össze kínkeserves munkával ők és az őseik. Állok és nézem a kertet, ami már úgy sárgul, mint a si...