Metz Edina - szerzői oldala

Írta: Metz Edina, Hajnali hat óra és kitartóan csörög a mobil. Zavartan ébred. Alig látja a kijelzőn a nevet, de végül kibogarássza, hogy az apósa. Nem érti, miért keresi. Mikor belehalózik, az öreg köszönés nélkül, feldúlt hangon közli, hogy azonnal menjen az Auchan parkolójába, mert nem indul a rohadt kocsija. Megkérdezi, hogy miért nem a fiát hívja. Pikírt választ kap, „mi van, nem laktok együtt?”. Aztán kelletlenül belesziszegi a kagylóba, hogy az egyetlen gyereke már hajnali öt óta a munkahelyén húzza az igát, nem tud érte menni.   Átnéz a mellette levő üres helyre. Az ikeás fehér paplan és párna nincs ott, csak a kék gumis duplalepedő feszül az üres oldalon. Hetek óta ugyanabban az ágyneműben alszik. Másfél hónapja fogalma sincs arról, mit csinál a férje.   Feltápászkodik. Ül egy kicsit az ágy szélén, majd belelép a meleg, bolyhos papucsába, felveszi a fehér köntöst a selyem hálóingre. Kimegy fogat mosni a szürke padlós fürdőszobába. Belenéz a tükörbe és látja a lenőtt ha

  Írta: Metz Edina, Állok a krumpliföld közepén és azt sem tudom, hogy merre induljak a fémdetektorral. Nehezen vágtam bele a keresésbe, de meggyőztem magam, hogy örülni fog az asszony, ha megtalálom. Szerencsétlen nő negyven éve vesztette el a jegygyűrűjét krumpliszedés közben. Azóta is várja, hogy valaki visszavigye neki. Hogyan tudott lecsúszni az ujjáról a krumpliszedéskor? Végül is mindegy, ha megtalálom, legalább örülni fog neki, és újból az ujjára húzhatják. Bár nem tudom, hogy ki fogja, a férje már meghalt. Legalábbis Gyula azt mondta a múltkor. Ez a kocsmatöltelék minden baromságra rá tud venni, most éppen arra, hogy egy öregasszony jegygyűrűjét keressem. Mindegy, legalább a napon, jó levegőn vagyok. Nem tudom, hogy miért velem keresteti, hiszen a fémdetektort ő is tudná lóbálni a krumpliföldön. A kocsmában is állandóan osztja az észt mindenkinek. A múltkor azt mondta az egyik havernak, hogy bugyolálja be geotextíliába az elültetett leandereit, úgy átvészelik a telet. És m

Írta: Metz Edina Hajnalban ébredek. Ezt onnan tudom, hogy a függöny rései között a sárga utcai lámpa fénye kúszik be a szobába. A nap még nem kelt fel. Kinyújtom a lábaimat és mind a négyet egyenként végignyalogatom. Közben hallom, hogy ütemesen korog a gyomrom. Az alutasakos májas macskakaján jár az eszem. De hiába gondolok rá, ha a többiek még nem ébredtek fel. Várok, de még csak egy ágyrugó sem csikordul meg, ami jelezné, hogy hamarosan leteszik a két-két lábukat az ágyról és kezdődik a nap. Ülök és azon tűnődöm, hogy mit tegyek. Aztán egy lendületes ugrással felpattanok a paplanjukra. Mind a ketten ott fekszenek előttem plafonra meredő orrlyukakkal. Mint a légkondi, egyenletesen beszívják a levegőt, majd a szájukon keresztül ütemes horkantások közepette kieresztik. Egy darabig nézem őket, de meg sem mozdulnak. Kis idő után elunom a dolgot és kislisszollok a macskaajtón a szürke, olajfestékes falú lépcsőházba, onnan pedig ki az udvarra. Sietni kell, mert érzem, hogy hamarosan a vör

  Írta: Metz Edina Anyám mindig közelről nézegette az arcomat, nem azért, mert csúnya, vagy mert szép. Nem. Teljesen jelentéktelen a külsőm, de az orrom milliméterre, formára megegyezik apáméval. Amikor nézte, mindig lemondóan sóhajtott. Ilyenkor emlékek, érzések tódultak fel benne. Az orrom egy emlékraktár. Azok a szürke hétköznapok törtek rá, amikor apám jobb hangulatban volt, spiccesen viccelődött mindenkivel. Jókat mulattunk a gyári munkásoktól hallott faragatlan vicceken, a kollégákat és főként a főnökét nem kímélő fricskáin. Hallgattuk az ifás történeteket, hogy ő az utak királya a hatalmas teherautójával, és a többiek mennyire szerencsétlenek a kicsi konzervdobozaikban. Ha az Ifa egyszer belendült, senki másnak nem hagyott teret az aszfalton. Apám se hagyott sokat másnak.  Aztán mindig megorrolt a világra. Ilyenkor szégyelltem, hogy az orra az enyém, és legszívesebben eldugtam volna. Azokon a szürke hétköznapokon már reggel éreztük a zsigereinkben a bajt. Órákon át fürké