Metz Edina - szerzői oldala

    A fejemet már emelem. Olyan pózban fekszem az ágyban, mint az ejtőernyősök, amikor kiugranak a gépből és zuhannak a föld felé. A két kezemet és a két lábamat szétfeszítem felfelé, nem érnek a matrachoz. A hasamon billegek. Érdekes, hogy most csak egy ponton, a köldököm magasságában érintkezem az ággyal. A nyálam viszont folyamatosan csorog, beteríti a lepedőmet. A fogzás már elindult. Most szerencsém van, mert az ínyem nem fáj, csak minden úszik körülöttem az ezüstösen csillogó nyúlós nyálkában. Ahogy ebben a pózban próbálgatom az izmaimat, az ízületeimet, nézegetem az ágyam körüli dolgokat. Kilesek a rácson keresztül a szoba többi pontjára. Látom az asztal egy részét.  Asztallap széle-rúd-asztal széle-rúd-asztal sarka. Rühellem ezt az asztalt, mert ahányszor kitesznek, hogy kicsit kolbászoljak a kék-piros mintás szőnyegen, anyám felvisít, amikor belekapaszkodom a bútor lábába, majd a lapjának a szélébe, és elkezdek felegyenesedni. Nem akarok semmi rosszat, cs...

  Írta: Metz Edina Anyám mindig közelről nézegette az arcomat, nem azért, mert csúnya, vagy mert szép. Nem. Teljesen jelentéktelen a külsőm, de az orrom milliméterre, formára megegyezik apáméval. Amikor nézte, mindig lemondóan sóhajtott. Ilyenkor emlékek, érzések tódultak fel benne. Az orrom egy emlékraktár. Azok a szürke hétköznapok törtek rá, amikor apám jobb hangulatban volt, spiccesen viccelődött mindenkivel. Jókat mulattunk a gyári munkásoktól hallott faragatlan vicceken, a kollégákat és főként a főnökét nem kímélő fricskáin. Hallgattuk az ifás történeteket, hogy ő az utak királya a hatalmas teherautójával, és a többiek mennyire szerencsétlenek a kicsi konzervdobozaikban. Ha az Ifa egyszer belendült, senki másnak nem hagyott teret az aszfalton. Apám se hagyott sokat másnak.  Aztán mindig megorrolt a világra. Ilyenkor szégyelltem, hogy az orra az enyém, és legszívesebben eldugtam volna. Azokon a szürke hétköznapokon már reggel éreztük a zsigereinkben a bajt. Órákon...