Metz Edina - szerzői oldala

  Írta: Metz Edina Felébredek, de úgy döntök, hogy még maradok egy kicsit a meleg ágytakarón. Nyújtózkodom egy nagyot. Rajtam kívül senki sincs még itthon. Azon gondolkodom, hogy kislisszolok a macskaajtón, és megpróbálok a dühös vörös előtt leérni az udvarra. Utálom a konfliktust. Lassan megint kinyújtóztatom mind a négy lábamat. Manikűrözni kellene már, de ha az alutasakos kaját adó nő, akivel együtt lakom, levágja a karmaimat, akkor nem tudok fára mászni és dögönyözni a bútorok oldalát. Menni kellene. Itt az idő, jöhet a vörös. Ahogy kiérek az udvarra hallom, hogy a szomszéd dörmög az orra alatt. -Már megint itt van ez a büdös fekete dög. A kertet mindig összeszarja és aztán nekem kell ezt is összeszednem. Csinálhatnának már belőle is otthoni macskát vagy szőrmekucsmát – és ezen az utolsó mondatrészen nagyot röhög. Leszarom. Azt mond, amit akar, úgyis mindjárt csak a kondenzcsíkot látja majd utánam. Hallom, hogy valami surrog a hátam mögött, érzem, hogy levegő felkavarodik

  Írta: Metz Edina  Ezen a héten harmadszorra felejtek el sajtot venni. Hazafelé beugrom a hiperbe. Ott vannak kék sajtok, camembert sajtok, büdös sajtok. A büdös a legjobb. Veszek is egyet.   A pálpusztaival kikergetem a családot a világból. Olyan lábszaga van, amikor kicsomagolom, hogy múltkor azt hitte a gyerek, a macskaalom bűzlik a konyhában.   Tamás meg majd kibírja, hogy az ágyban mellette fekvő hitvese kicsit lábszagú szájjal horkol. Ha szeret, akkor ilyennek szeret.   Mondjuk, ő meg imádja a fokhagymát. Vasárnap is azt reggelizett, és gondosan bezárt minden konyhaablakot, hogy még véltelenül se veszítsünk el egy molekulát se a szagából. Kávézás közben, azt hittem, hogy kolbásztöltésen vagyok egy disznóvágáson.   A sajt nagyon jó dolog, tele van kalciummal, a csontok építőkövével. Sokak szerint a tejtermékek nem voltak az ősember étrendjében, így nekünk sem kellene enni.   Lassan befordulok a Fót táblánál, mert a nagy hiperben akarom megvenni a kedvenc, kicsi, bűzlő, telítettzs

Írta: Metz Edina, Anyám mindig közelről nézegette az arcomat, nem azért, mert csúnya, vagy mert szép. Nem.Teljesen jelentéktelen a külsőm, de az orrom milliméterre, formára megegyezik apáméval. Amikor nézte, mindig lemondóan sóhajtott. Ilyenkor emlékek, érzések tódultak fel benne. Az orrom egy emlékraktár Ilyenkor azok a szürke hétköznapok törtek rá, amikor apám jobb hangulatban volt, spiccesen viccelődött mindenkivel. Jókat mulattunk a gyári munkásoktól hallott faragatlan vicceken, a kollégákat és főként a főnökét nem kímélő fricskáin. Hallgattuk az ifás történeteket, hogy ő az utak királya a hatalmas teherautójával, és a többiek mennyire szerencsétlenek a kicsi konzervdobozaikban. Ha az Ifa egyszer belendült, senki másnak nem hagyott teret az aszfalton. Apám se hagyott sokat másnak.  Aztán mindig megorrolt a világra. Ilyenkor szégyelltem, hogy az orra az enyém, és legszívesebben eldugtam volna. Azokon a szürke hétköznapokon már reggel éreztük a zsigereinkben a bajt. Órákon át fürkész