A mag

 

Mindig kiköpöm a magot. Nyáron a cseresznyét szeretem a legjobban, mert a magról lerágott hús édes íze beteríti a szájpadlásomat. Soha nem nyitom szét a gyümölcsöt, ezért néha belefutok abba, hogy enyhén kesernyés utóízt hagy maga után a cukros gyümölcs. Ilyenkor tudom, hogy lakott benne valaki.

A magot nem gyűjtöm. Amikor lerágtam a húst, akkor a nyelvem hegyére veszem, majd kicsit kinyitom a számat, és egy hetykét köpök a kert valamelyik irányába. Látom, ahogy a levegőben először felemelkedik majd egy szép ívet leírva becsapódik a fű közé a csonthéjas belső.

Ilyenkor elgondolkodom, hogy mit szól ehhez egy arra járó hangya. Megrettenve felfelé néz, miközben várja, hogy a kerek, cafatos gyümölcshúsdarabokkal felé száguldó mag becsapódjon? Bízik abban, hogy ha szerencséje van, akkor mellé esik, ha nem akkor kupán vágja? Aztán ütközés után megrázza magát, majd halad tovább az útján?

Vagy csak egyszerűen tesz mindenre, és nem érdekli, hogy milyen veszély leselkedik rá felülről.

A mag maga az élet. A lehulló, kemény burokkal bevont belső ahogy földet ér, szinte azonnal azon dolgozik, hogy újból életre keljen. Belefúródik a földbe, majd vár. Aztán egyszer csak kisarjad, és a maga lassú komótos módján elkezd újból cseresznyefává válni. Először csak pici növényke, aztán vessző, majd csemete, végül már észre sem veszi az ember és fává cseperedett a kertjében.

Ahogy így mélázok a cseresznyemag körforgásán, lenyelek egyet. Megdöbbenek. Először lemerevedek, majd az első sokk után azon kezdek lázasan gondolkodni, hogyan tudom kiszedni magamból. Átvillan az agyamon, hogy elmegyek kihányni. Végül pánik fog el és hívom anyámat.

-Anya, lenyeltem egy magot – mondom kétségbe esve.

-Mikor? – kérdez vissza.

-Az előbb, pár perce. Szerinted lehet baj? – kérdezem szorongva.

-Nem tudom, majd meglátjuk. Várjunk – válaszolja kissé rezignáltan.

Anyám soha nem szerette a meglepetéseket. Neki nagyon határozott elképzelései voltak a gyereknevelésről, és arról, hogy mit lehet is mit nem otthon. Ha kicsit is másként csináltam valamit, akkor először csak csúnyán nézett, majd következett a fejmosás. A második kihágásnál már a fejmosást sértődés követte. Ilyenkor napokig nem szólt hozzám. Egyszer egy hétig nem beszélt velem, mert hazavittem egy cicát. Kicsi volt és puha. Nekem meg jólesett simogatni a bundáját, a teste melege, puhasága átjárta a bőrömet, és ez megnyugvással töltött el. Azt tudtam, hogy kutyát nem enged a lakásba, csak azt nem sejtettem, hogy a cicából is ekkora baj lesz.

Mint, ahogy azt sem tudom, mit kezdjek most ezzel a helyzettel. Hiszen ahhoz, hogy tudjam, hova fog kifutni ez a dolog várni kell. A várakozás pedig maga a pokol.

Napokig foglalkoztat még a mag, aztán elfelejtem. A magos közjáték után visszazökkenek a mindennapi rutinba. Reggel felkelek, aztán egy kávé után irány a Margit-szigeti futókör. Nem túl egészséges reggeli nélkül nekiállni lefutni öt kilométert, de ez soha nem érdekelt. Visszafelé már hatalmas léptekkel futom az utolsó métereket. Az összes izmom és ízületem kilazult, dolgozik bennem a boldogsághormon.

A narancslé és a pirítós után autóba ülők és elindulok a munkahelyemre. Az irodában már vár egy újabb kávé és a többiek csevegése. Lassan eltelik a nap, az ebéddel nem sokat bíbelődöm, általában egy salátát eszem, nekem az este a főétkezés. Ilyenkor lecsúszik egy kis bor is a sültek és a saláták mellé. A rubinvörös vagy világos piros, gyümölcsös bor olajozza a pohár szélét, ahogy forgatom a kezemben. Mindig szerettem ezt a rituálét, mert ilyenkor a gyümölcsök és főként a cseresznye jut az eszembe.

Hetek óta semmi sem történik. A magabiztosságom egyre csak nő, hiszek abban, hogy megúszom a dolgot. Aztán napokkal később az egyik futás után, valami megmozdul a gyomrom tájékán. Egy görcs hullámzik végig rajtam. Elindul a hasam aljából és felér egészen a gyomromig. Azt gyanítom, hogy most jött el a pillanat, amikor kiderül, egy kávé már kevés a futáshoz. A testem többet követel magának a kalóriákból.

Nem törődöm vele, egyre nagyobb léptekkel haladok a kapu felé. Már látom magam előtt a reggelimet.

Ahogy befutok az ajtón, egy újabb görcsroham jön. Összegörnyedek. Érzem, hogy a gyomrom vad táncba kezd, és meg akar szabadulni a tartalmától. Még mindig görnyedten állok, a két karomat magam előtt összefonva hajolok rá a hasamra és a megrogyott térdemre.

Aztán sugárban elkezdek hányni. Ettől megkönnyebbülök, de azt nem tudom, hogyan fogom így végigcsinálni a napot. Úgy döntök, átgondolom még, hogy bemenjek-e dolgozni. Ezt attól teszem függővé, hogy a reggeli után mennyire leszek rosszul.

Az evés helyreráz. A narancslé és a pirítós érezhetően jót tesz a kicsit elgyötört bélrendszeremnek. Érzem, ahogy a testem apró részecskéi rávetik magukat a fentről érkező, pépesre rágott kenyérdarabokra, és elkezdik magukba szívni a mai nap túléléséhez szükséges tápanyagot. Úgy döntök, hogy letolom ezt a nyolc órát a munkahelyemen.

Napokig megint minden jól alakul, a gyomorgörcsnek nincs nyoma. Már nem is gondolok rá. Bátran húzom a futócipőmet, hogy lefussam az újabb szigetkört.

Visszafelé azonban kínos meglepetés ér. A görcsök már megint jönnek. Most nem tudom megúszni egy hányással, egy teljes roham jön rám. Megijedek. Nem tudom, hogy mit tegyek.

-Anya, már kétszer hánytam az elmúlt hetekben - mondom a telefonban.

Nem válaszol, csönd telepedik közénk, és hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában.

-Voltál orvosnál? – kérdezi ridegen.

-Nem, mert nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget – válaszolom teljes pánikban.

-Hát, azt nagyon rosszul tetted. Egy cseresznyemag nem vicc. Ezt te is tudod. Menj orvoshoz munka után – mondja, és leteszi a telefont.

Egész nap szorongok. A benti kávéból nem iszom, inkább csak teázom vagy pohár vizeket próbálok letuszkolni a torkomon. Ebédidőben az orvost felhívom az irodával szemben levő parkból, aki azt mondja, hogy ötre vár a rendelőjében.

Mikor odaérek, már csak egy szék üres a fehér falú váróban. Ahogy körülnézek, minden falon látok egy képet. Egy-egy cseresznyefát ábrázolnak. Van, amelyiken kisebb, szinte még mag formájú, a másikon már sudár, fiatal fa és ontja a tavaszi szélben a virágszirmokat magáról. 

Látszik, hogy életerős. Akik körülveszik, mind imádják a fiatal fácskát, és tudják, hogy remek dolog egy ilyen együttélés.

Nekem egyre jobban remeg a gyomrom, ahogy nézem a sok boldog embert és a kisebb-nagyobb csemetéket, ahogy hajladoznak, állnak, láthatóan jól érzik magukat a fotókon. Nem tudom, hogy mit tudnék kezdeni egy ilyen helyzettel. Meg tudnám-e szokni, hogy együttéljek vele. Hogy rendszeresen gondozzam, gondoskodjak róla. Hogy az életem részévé váljon, ahogy a többieknek a képeken.

Ahogy így mélázok, egy kedves női hang ránt vissza a földre.

-Ön az öt órai páciens? – kérdezi.

-Igen – válaszolom.

-Rendben, akkor már várja a doktor úr – mondja, majd egy fehér ajtó felé kalauzol.

Bent a szemüveges, mosolygós orvos meleg kézfogással üdvözöl. Aztán végigvesszük a mag lenyelésének körülményeit, és azokat a jeleket, amiket az elmúlt időszakban tapasztalok magamon.

Kéri, hogy vetkőzzek le alulról és feküdjek fel a vizsgálóágyra. Ahogy a kengyelbe teszem a lábamat, érzem a fém hidegségét. Ezek a vizsgálatok mindig szorongással töltenek el. Kiszolgáltatottnak, pőrének, esetlennek érzem magam a meztelen alsótestem és a széttárt lábaim miatt. Minden méltóságom odalesz, és egy hatvan kilós hústömegnek látom magam, amit egy pénisz alakú, kotongumis ultrahangfejjel vizsgálnak meg, mert ki akarják deríteni, mi lett a lenyelt mag sorsa.

Ahogy forgatja bennem a készüléket, egyre jobban az az érzésem, hogy nincs nagyon kedve megszólalni. Az utolsó pillanatig kivár. Aztán kihúzza és rám néz.

-Kisarjadt a mag. Már nem tudunk mit csinálni – mondja, és várakozóan néz rám a szemüvege fölül.

-Ezt most nem mondja komolyan – szakad ki belőlem, pedig végig sejtettem, hogy ez lesz a diagnózis.

-De, komolyan mondom. Már nincs semmilyen választása – válaszolja.

Ahogy húzom a nadrágomat, bevillannak a várótermi a képek. A kicsi és a nagyobbacska csemeték. Ezek, a tőlem annyira távol levő történetek hirtelen befurakodnak az eddig megingathatatlannak tűnő, zárt világomba. Érzem, hogy a sírással járó megkönnyebbülés szétfeszíti a gyomromat és édes ízt hagy maga után.

 

Fotó: Pexels