Metz Edina - szerzői oldala

Írta: Metz Edina  - Hol van a Lajos? - Levitte a szemetet és most dohányzik a ház előtt. Csókolom, csak egy kérdés, a kék vagy a fehér csempe tetszik jobban? - Az én férjem? - Hát, nem is az enyém. De jó lenne eldönteni, hogy a kék vagy a fehér csempe kerüljön fel a falra utolsónak? - Mi az, hogy az én férjem dohányzik az udvaron? Érszűkülete van! - Csókolom, haladnánk. Tehát, melyik csempét tetszenek felülre kérni, a zárósorba, a kéket vagy a fehéret? - Ezt a Lajos nélkül nem döntöm el. Egyébként is kaptak valamilyen tervet, hogyan kell ezt felhányni a falra. - Csókolom, nem hányunk, hanem rakunk. És jó lenne a kutyát is kivinni a fürdőből, mert egyrészt haladnánk, meg a kutya itt issza a ragasztós vizet. - Azt mondta a Lajos, hogy majd leviszi a kutyát sétálni. Most meg azt mondja maga, hogy lent dohányzik az én érszűkületes férjem? Honnan látja? - A kezét látom, amiben füstölög cigi, meg a lábfejét látom kilógni a kapualjból. - Az nem lehet, a Lajos ilyet nem csi

1. Fázósan összehúzza a kabátját Béla, és közben azt mormogja a bajsza alatt, hogy „nekem nem kell mindenben részt vennem”, és nézi, ahogy a többi várakozó utas kivonszolja az idős nőt a vonat alól. Közben a gyerekkorára gondol, és a vonatmakettekre, amiket a nagybátyja készített.  2. Béla nagybácsija, aki alapjáraton fűtő volt egy mozdonyon, egy idő után megelégelte a szén szagát, a büdös füstjét és azt, hogy nem vezethet mozdonyt soha. Otthagyta az egészet a francba. 3. Béla visszazökken a jelenbe, és csodálkozva látja, hogy a nő felül, majd leporolja a ruháját, és elbiceg a Zaj utca felé.  4. Az állomásfőnök is megdöbbenve bámul a nő után, de már nem tudja visszacsinálni, hogy ne jöjjenek a mentők, a sarokról hallani a sziréna vijjogását.   5. Az állomásra kiérkező mentős fázósan összehúzza a kabátját, és arra gondol, hogy hányszor, de hányszor kérlelte a főnökét, hogy többet ne küldjék vonatos balesethez, mert utálja a levágott végtagokat. Különben is inkább elmegy vonatvezetőnek. 

Írta: Metz Edina Odaáll mellém a buszmegállóba egy drogos. Férfi, de nekem kizárólag a drogos jut róla az eszembe. Olyan semlegesnem drogos, akik általában a hosszan edződött drogosok szoktak lenni. Gyakorlottnak néz ki ezen a területen. Azért tudom tényként tálalni, hogy anyagos, mert a szemében látom az anyag fényét, és csak erre tudok gondolni. Jobban mondva, ha pontos akarok lenni, akkor a tompaságot látom. Az anyag, ugyanis ez tényként állítható, tompítja az embert. Vagy sem. Ezt persze a drogos biztos tudja, a körülötte levők pedig csak feltételezik, de tényként állíthatóan feltételezik, hogy a droghatás az ilyen következményekkel is járhat. A drogos drogossága kézzelfogható tényállítás, mivel az állása bizonytalan, a keze remeg, a szeme furcsán révetegen tompa. Az öltözéke takaros, a lumpendrogosoktól távol áll. Sapka, sál, menő kabát, farmer, még menőbb cipő. Láthatóan, és ezt tényközlésnek kell tekinteni, nem veti meg a jobbfajta boltokat. Menődrogos. A hatás pedig csak fokozó

Írta: Metz Edina Olyan, mintha elcsúszott volna a kontaktlencsém. Homályosan látom a nyurga alakot, aki azt ordítja felém, hogy: olyan a szemed, mint egy kispárna. Aztán, ahogy közelebb ér kiderül, hogy ez a számítógépes fickó a hatodikról. Lehuppan mellém a székre. - Nem aludtál, mi? Nagy buli volt tegnap este? - Miről beszélsz? – kérdezek vissza. - Hát a búcsúztató előtti partyról – válaszolja, majd barátságosan átkarolja a vállamat, és látszik rajta, hogy nem vár választ. Eddig nem tudtam, hogy ennyire jóban vagyunk. Kicsit előre dőlök, így már különösebben nem zavar, hogy a székem támláján nyugtatja a karját. Az már idegesít, hogy a nagy cateringasztal körül egyre többen vannak, és aki szedett magának még mindig ott toporog, ahelyett, hogy elosonna valamelyik asztal irányába. Mindig ezt csinálják. Mondjuk, nem csodálom, hogy mohók, mert iszonyat mennyiségű és minőségű ételt rendelt a vezér. Az elegánsan megterített, hatalmas fehér asztal roskad az ezüstösen csillogó tálaktól. Ezekr

Írta: Metz Edina Ebből gyerekelhelyezési per lesz, ezt már akkor tudom, amikor leülünk egymással szemben a bírósági tárgyalóteremben az ügyvédeinkkel. A pulpituson ülő bíró elkéri az adatainkat, mond sok mindent, amiből egy szót sem értek, mert köd ül az agyamon, majd elkezdődik a tárgyalás.   Sorolják a vagyontárgyakat, ki és mire tart igényt, mit lehet fele-fele arányban elosztani. Az ügyvédek küzdenek, mi pedig hallgatunk. Teljesen máshol lennék, és egyáltalán nem vagyok már biztos abban, hogy ez a jó megoldás a problémáinkra. Egyszer csak felrémlik az első találkozásunk, majd az, amikor anyám azt mondja, „hogy snájdig gyerek ez a te kiskunsági főiskolás választottad”. Igen, mindig buktam a sportos, magas, sötét hajú, világos szemű fiúkra. Neked is ilyen fizimiskád van, éppen ezért gondoltam, hogy örök lesz a szerelem. No, meg azért, mert szerettelek és laza voltál. - Ebből tuti, hogy gyerekelhelyezési per lesz - ébreszt fel az ügyvédem a révületből. Nekem még mindig nincs ked