A csillár

Ültünk a szobában az öcsémmel. Mindent bevilágított a plafonon levő vascsillár fénye. Ültünk a földön és kártyáztunk az autóskártyával. Egyszer csak az egyik árny megmozdult a falon. Nem nagyon, csak épphogy a szemem sarkából láttam, hogy az egyik vékony sötét csík feljebb csúszott. Úgy, mint a százlábú a veranda falán. Hirtelen elindult, majd hirtelen meg is állt.

-Láttad? – kérdeztem az öcsémet.

-Nem, mit kellett volna? – kérdezett vissza.

-Az egyik árny megmozdult – mondtam kicsit bizonytalanul, mert már magam sem hittem, hogy ez megtörténhetett.

-Hát te hülye vagy – nézett rám és röhögött a foghíjas mosolyával. Alig múlt hétéves és éppen most esett ki az elülső fogai közül az egyik. Pont akkora hasadék keletkezett a szájában, ahová éppen beférne az elcsúszott sötét kis árnycsík.

-Nem vagyok hülye, maximum képzelődtem. Inkább tegyél valamit a Porschéra, azzal foglalkozzál – válaszoltam ingerülten. 

Nem szólt semmit, csak előhúzott egy Volkswagent, ami tulajdonképpen semmit sem ért az én kártyámmal szemben. Le is zavartuk a kört nagyon hamar, mert a jobb lapok nálam voltak.

Amikor újból elkezdtem keverni a kártyákat a következő körhöz, megint megmozdult valami a falon. Olyan érzésem volt, mintha egyre közelebb kúszna a plafonhoz ez a kicsi lándzsaszerű árnyék.

-Most sem láttad? – kérdeztem tőle. De már nem is válaszolt, csak a fejét rázta.

-Mindegy – mondtam –, de figyelj jobban, hátha te is észreveszed.

Ekkor megszólalt a csengő, és megérkezett Laci barátunk. Laciban az volt a jó, hogy soha semmin nem sértődött meg és mindent elhitt, amit mondtunk neki. A legnagyobb marhaságot is képes volt annyira komolyan végighallgatni, mintha a relativitáselméletet adtuk volna elő.

Lacinak mindig jó kedve volt, és soha nem láttuk dühösnek vagy frusztráltnak vagy szomorúnak. Barna egyenes haja, majdnem szabályos ovális arca, ártatlanságot tükröző szép nagy barna szemei, egyenes orra tették harmonikussá az összképét. Olyan fiú volt, akiről minden szülő álmodik.

Amikor belépett az ajtón, már tudtam, hogy ő látni fogja a megmozduló árnyat, és ki tudjuk deríteni, hogy mit is akar az arrébb kúszó fekete vonal.

Leültünk a földre, megfogtam a kezét.

-Légy szíves és nézz rám – mondtam neki.

-Jó, rád nézek – válaszolta.

-Egyenesen bele a szemembe.

-Rendben – mondta.

-A szemed sarkából látod azt a fekete árnyat, ami a plafon felé kúszik?

-Igen láttom.

-Látod, hogy mozog.

-Na, azt nem látom.

Ekkor az öcsém felnyerít, és a fogatlan, sejpegős módján kijelenti: -Esz egy hülye! Már mondtam neki, de nem hisi el – miközben annyira szemtelenül nézett rám, mint a szomszéd macskája, ami az utolsó darab sajtot tegnap kilopta a tányéromból, és pontosan tudta, hogy nem büntetem meg érte.

-Ha még egyszer lehülyézel, orrba verlek – néztem rá dühösen, miközben még mindig Laci kezét szorongatom.

-Én látom az árnyat és most láttam meg, hogy mozog is – szólalt meg egyszer csak Laci.

Ekkor diadalittasan az öcsémre néztem, aki szótlanul bámult rám. Majd felfelé nézett, és láttam, hogy szép lassan szétnyílik a szája, és ámulattal bámul a plafonra.

Ekkor már hárman meredtünk a plafonra és az egyre hosszabban megnyúló árnyra. Láttuk, ahogy szép lassan  közelebb kúszik a majd százkilós vascsillár stukkójához. És ahogy halad előre egyre inkább egy kezet formáz. Már látni lehet az ujjakat, amik furcsán egyforma hosszúak. Leginkább egy villára emlékeztetnek. Azon tűnődtem, hogy vajon most át fogja szúrni a csillár vaskos kampóját, amivel szilárdan kapaszkodik a plafonba már több mint 30 éve?

Amikor elérte a kampót, akkor hirtelen megragadta. Most már öklöt formázott, és úgy csüngött a vaskos láncon.

Mindannyian felpattanunk a helyünkről és hátrább léptünk a csillár padlóra vetülő árnyékától, mint a lehetséges becsapódási helyétől.

Ekkor a csillárt tartó kézárnyék elkezdte először jobbra, majd balra meghúzni a nehéz láncot. Nem megy egyszerűen, ezért csak apró mozdulatokkal akarta kibillenteni a függőleges helyzetéből a súlyos tárgyat. De az alig mozdult, végül aztán a szívós munka meghozta a gyümölcsét és elkezdte jobb-balra lengetni a csillárt a helyéről.

Nem hittünk a szemünknek. Megkövülten bámultuk az egyre nagyobb kilengéssel himbálódzó csillárt, ami már nemcsak oldalra, hanem körkörösen is mozgott a stukkója alatt. Egyre nagyobb köröket írt le, miközben a kéz még mindig szorongatta.

Ekkor mind a hárman álló helyzetből hatalmasat ugrottunk, és egyszerre próbáltunk kirohanni az ajtón. Ebből az lett, hogy belefeszültünk az ajtószárny és a keret közé. Laci szabadította ki magát először a szorításból, és ordítva rohant ki az udvarra. Utána vágtázott az öcsém, majd jöttem én is.

-Mi a szar volt ez? – kérdezte halálra rémülten Laci.  

-Láttad, nem? Az árnyék keze mozgatta a csillárt – válaszoltam értetlenkedve.

-De ilyen nincs! – ordított fel Laci, és közben láttam, hogy az agyában próbált valamilyen értelmes magyarázatot találni a látottakra.

Ekkor érkezett meg lélekszakadva a szomszéd, akinek kulcsa volt a lakásunkhoz. Annyira ideges volt, hogy alig bírta kinyitni a kerti kaput.

-Azonnal menjetek ki innen – üvöltötte torka szakadtából, és mindannyiunkat elkezdett kiterelni az udvarról.

-Mi láttuk, hogy mi történt, Béla bácsi – mondtam, miközben az utcára kitódult embertömeget bámultam.

-És mégis mi történt szerinted? – kérdezett vissza a szomszéd.

-Láttuk az árnyékkeszet, asz keszte el lengetni a csillárt – mondta fontoskodva a sejpegős öcsém.

-Milyen árnyékkezet? Miről beszéltek? – nézett ránk értetlenkedve a szomszéd. -Most mondta be a rádió, hogy megmozdult a föld Budapest alatt.

Szótlanul egymásra néztünk, de mind a hárman tudtuk a másikról, hogy nem hitte el, amit Béla bá’ mondott. Mi már láttuk a másik világot.