A vérhigító

 

 

Ülök a váróteremben, körülöttem minden fehér. A falak, a székek, az ablakkeret és a párkányok. Még a dupla bejárati ajtó keretén sem jelenik meg egy árva csík sem, ami nem fehér, hanem mondjuk kék lenne. Forgatom a fejemet, és rájövök, hogy egyedül vagyok a körzeti várójában, ami nem ritkaság, ha ebédidőben érkezik az ember.

Annak örülök, hogy most nem kell sorszámot húznom, így legalább hamarabb végzek. A nővér ilyenkor rögtön behív.

- Jó napot kívánok, Szabó úr, maga jött délre? – kérdezi a kivágódó rendelőajtó nyílásában.

- Igen – válaszolom.

- Nem magát vártuk, hanem a feleségét, de nem probléma. Kis türelmet kérnék, és mindjárt behívjuk – mondja, és becsukja az ajtót.

Eltűnődöm, hogy a feleségem mennyivel lenne jobb nekik ebben a helyzetben. Nem tök mindegy, hogy ki íratja fel a gyógyszereket? Évek óta ugyanazokat a pirulákat szedjük be. A nejemnek a szíve rendetlenkedik már egy ideje. Össze-vissza ver, nincs egy normális ütem benne, ráadásul a pulzusa hol 50, hol 120. Sokáig nem tudták, hogy mi lehet szegénnyel. Aztán végre az egyik kardiológus kimondta a diagnózist, pészmékert kell beültetni. Most arra várunk, hogy sorra kerüljön az szívkórházban.

Nekem a vérhígító jelenti azt, hogy még mindig életben vagyok. A vérrögök nem zártak el egyetlen eret sem az agyamban, sem a tüdőmben. Pár éve kaptam embóliát, akkor jöttek rá, hogy valami gond van a véremmel. Azóta szedem az életmentő gyógyszert.

- Szabó úr, bejöhet – harsan fel egy hang mellettem.

Felnézek és a nővér mosolyog felettem. Ahogy belépek az ajtón feltűnik, hogy itt is minden fehér. Az ablak, az asztalok, a vizsgálóágy, de még a doki számítógépe is. Minden fényes és tiszta. Pont úgy, mint egy steril szobában, ahol nagyon akarnak vigyázni az ember egészségére, éppen ezért próbálnak kizárni minden vírust vagy baktériumot.

- Jó napot Szabó úr, üljön le. Miben tudok segíteni? – kérdezi a szokatlanul jól fésült orvos. Valahogy olyan fura lett, nem láttam még soha ennyire nyugodtnak és a kisimultnak. Örökké rohant, soha nem volt 5 percnél több ideje egy betegre.

- Csak a szokásos gyógyszerekért jöttem – válaszolom neki, és nézem az arcát. Úgy rémlett, hogy a múlt héten még azt mondta az egyik szomszéd, hogy a körzeti meghalt. Most meg itt ül velem szemben, és arról kérdezget, hogy mit akarok tőle. A szomszéd még azt is bizonygatta, hogy másik orvos veszi át a helyét pár nap múlva. Az a nő, akit annyira nem szeretek, mert nyers és nyegle. Egyszer már helyettesítette az orvosomat, akkor azon rugózott, hogy miért szedek ennyi vérhigítót. Azt próbálta bebizonyítani, hogy a kardiológus ennyit nem írhatott fel naponta, biztos önhatalmúlag felülbíráltam az orvos gyógyszerezési útmutatását. Meg azt is rám akarta bizonyítani, hogy valamelyik egészségügyi portálról szedtem, hogy nekem ennyit kell szednem. Azt is mondta, hogy ezek a portálok csak félrevezetik az embereket, és mindenki magát kezdi el gyógyítani, gyógyszerezni, amint elolvas valamilyen cikket.

Igaz, hogy szoktam olvasni ezeket az oldalakat, de eszem ágában nem lenne átalakítani a gyógyszerezésemet. Az orvosok azért vannak, hogy gyógyítsanak és vigyázzanak ránk, nem azért, hogy a halálba küldjenek.

Nézem az orvost és próbálom elhessegetni a gondolatot, hogy már halottá nyilvánította a szomszéd. Mondjuk, akinek a halálhírét költik, az sokáig él.

-Mik a szokásos gyógyszerei? – kérdezi az orvos.

-A múltkor már feljegyezte a doktor úr, nem tudom már egészen pontosan megmondani fejből. A gyógyszerek nevére emlékszem, de hogy mennyit kell belőlük szedni, arra már nem tudok mit mondani – válaszolom.

- Nem baj, nem lesz már úgysem szüksége ezekre – válaszolja.

- Nem értem, hiszen még a múlt hónapban azt mondta a doktor úr, hogy az életem végéig kell majd szednem ezeket – nézek rá megrökönyödve.

- Igen, lehet, hogy ezt mondtam, de az orvostudomány mai állása szerint, erre már egyáltalán nincs szüksége.

- Rendben, de akkor mi ment meg attól, hogy a vérrög megakadjon az agyamban?

- Semmi. De a gyógyszerrel sem lett volna több esélye. A vérhigító egy darabig jó, aztán már az sem tudja megmenteni az életét, amikor abba a fázisba kerül.

- Jó, de akkor most hiába jöttem?

- Nem, egyáltalán nem jött hiába, ne aggódjon. Beszélgessünk még egy kicsit – mondja és közben látom, hogy egy tollat forgat a kezében, majd komótosan feljegyez valamit egy papírra.

A tollra az van írva, hogy „Minden út a mennyországba vezet”.  Gondolom, valamelyik egyházi szervezettől kapta repiajándékként. Vagy esetleg valamelyik egyház tagja, és onnan van. Egyszer én is hazavittem egy füzetet, ami a megvilágosodásról szólt. Arról, hogy az ember, hogyan tud jó úton járni, és Buddha tanai szerint élni. Azt hiszem az outletben találkoztam azzal a buddhistával, aki erről kezdett nekem mesélni. Magas, megnyerő hangú és modorú férfi volt. Az ezüst keretes szemüvege mögül értelmes kék szemek néztek rám, és a sárga hosszú köpenye alól kihúzott füzetet felmutatva kezdett mesélni azokról a tanokról, amiket követ.

Nem értettem egy szót sem abból, amit mond, de az megmaradt bennem, hogy a végső nyugalmi, egyensúlyi állapothoz tanításuk segítségével tudok eljutni.

Valahogy most is egy ilyen megbékélés szerű nyugodt állapot van rajtam. Ha nem ír fel gyógyszert, akkor sincs semmi. Majd megyek egy másik orvoshoz, aki felírja, amit akarok.

- Rendben, beszélgessünk, csak nekem hamarosan haza kell mennem, mert ebéddel vár a feleségem – mondom a dokinak.

- Ez nagyon kedves a feleségétől. Mindig frisset főz? – kérdezi, és még mindig forgatja a tollat.

- Igen – válaszolom kissé meghökkenve, mert arra nem gondoltam, hogy főzési praktikákról fogok értekezni a halottnak hitt körzeti orvosommal.

- És mit főz? – kérdezi kedélyesen.

- Hát, úgy tudom, hogy zöldborsólevest és krumplis tésztát tervezett mára – mondom.

- Az nagyon jó! Én is szerettem, főleg a krumplis tésztát. Erős paprikával megbolondítva, sok borssal az igazi – válaszolja és biztatóan mosolyog.

- Nézze, doktor úr, szeretném megkapni a gyógyszereimet. A főzésről is beszélgethetünk, de igazából csak a receptért jöttem, és már tényleg mennem is kellene, mert vár a nejem.

- Kedves Szabó úr, én tényleg felírnám magának, ha szüksége lenne rá, de higgye el, hogy már nem kell magának ezzel foglalkoznia. Csak előre nézzen a fény felé, és akkor rátalál a saját útjára – válaszolja nyugodt hangon.

- Nem akarok semmilyen útra találni, a gyógyszereimet szeretném és már itt sem vagyok – mondom most már ingerülten.

Egyikünk sem szól, csak nézi a másikat. Bennem felsejlik, hogy itt valami nincs rendben. Az orvos sem olyan, mint amilyen lenni szokott. A rendelő is túl steril és minden szegletéből árad valami földöntúli. A nővérke pedig mintha elpárolgott volna, nem láttam, hogy kiment volna a rendelő ajtaján.

- Rendben, ha nincs más, akkor én most elmennék – mondom, és várakozóan nézek az orvosra.

Nem szól semmit, csak forgatja a tollat, és nyugodtan bámul. Pont úgy, mint a feleségem szokott, amikor valamiben ellentmondok neki, pedig neki van igaza. A múltkor azon vitatkoztam vele, hogy Gibraltár brit fennhatóság alatt van-e vagy a spanyoloké. Persze neki volt igaza, hogy az angolok birtokolják, de úgy éreztem, hogy itt a spanyoloknak is van befolyásuk. Láttam a szemében, hogy jól mulat a vitánkon. Nyugodtan pislogott a szemüvege felett, amikor megmutatta a Kislexikonban a Gibraltárról szóló leírást, amiben az áll, hogy brit fennhatóság alá tartozik. Gondolom az ott lakó majmok is britek. Állítólag mindent ellopnak az emberektől, amiről azt gondolják, hogy kaja.

Nekem most az időmet lopja az orvos, pedig abból nem sok van már hátra. Főleg úgy nem, hogy még azt a nyomorult vérhigítót sem írta fel. Most kereshetek egy másik dokit, aki hajlandó erre.

Még mindig nézzük egymást. Aztán szép lassan felállok és elindulok az ajtó felé. Ekkor látom, hogy az ajtó eltűnt és csak tömör falat látok. Elképedve hátrafordulok, és kérdően nézek az orvosra.

Még mindig mosolyog, majd felemeli a kezét és a tollal mögötte megjelenő tátongó lyukra mutat.