Levelezés a múltból

Írta: Metz Edina

Drága Joachim! 

Alig vártam már, hogy soraival megörvendeztessen, és olvashassam a csodálatos gyöngybetűivel írt szavaiból fűzött mondatait, amit soha el nem múló szerelmetes lázzal szívok magamba minden alkalommal.

Boriszszemű miatt ne aggódjon, mert nincs miért, ő csak egy epekedős jó barát, akivel megosztani kívánom a maga nélkül töltött magányom néhány percmorzsáját, amikor éppen ráér és eljön hozzánk. Ekkor is mindig az én szerelmetes és gyerekkorom hű támasza dadám is velünk van, és élénk beszélgetéseket folytatunk az időnek változásáról, a klímák melegedéséről és persze a világ dolgairól is.

Levelét megkapván, az is szóba került a beszélgetéseinkben, hogy milyen szörnyű ez a háborúskodás, és mennyi véráldozattal kell még járjon az idők során. Nagyon remélem, hogy maguknak egy haja és bajuszszála sem fog görbülni, és épen hazatérnek, mert nem bírnám elviselni a gondolatot, ha maga nélkül kellene leéljem az én hátralevő éveimet gyötrelemben, szomorúságban és folyamatos önnön marcangolásomban a hiánya miatt. És többé nem érezhetném az ajkamon a csókodat, amit olyan szerelmetesen lehelsz rá minden alkalommal, amikor csak úgy hozza a jó sors, hogy szerelmezzél engem.

Karácsonykor is csak rád tudtam gondolni, főleg, amikor körülültük az asztalt, és apuka és anyuka oly éterien leírhatatlan összhangban próbálta a hiányod miatt érzett nagy szomorúságom közepette megcelebrálni az ünnepet. Nekem a gondolataim magánál jártak, még akkor is, amikor drága szüléim átadták az ajándékomat, az osztrákoktól hozott és elmondhatatlanul gyönyörűre faragott kakukkos órát.

És még akkor is maga járt az eszemben, amikor édesanya kirepedt bejglije került az asztalra a főtt sonka után, és az én drága anyám zokogásba tört ki, mert meglátta a mák kitüremkedését a sütemény barna kabátja alól. Vég nélkül sírt, még azon sem tudott jót derülni, amikor az én drága, imádott kisebbik öcsém a falovat hajtotta a lábai között, és rohanás közben megbotlott a szőnyeg szélében, és akkorát esett, hogy a ló feje lerepült a helyéről.

A drága mama ezt is a szívére vette és még jobban rázendített. Bánatomra annyira sírt, hogy a macska behúzott farokkal oldalgott ki a nappaliból, ahhoz sem volt kedve, hogy feldöntse a karácsonyfát úgy, mint a tavalyi ünnepek napjaiban.   

Apuka kétsébeesvén próbálta vigasztalni az én vigasztalhatatlan anyámat, akinek szomorúsága a repedés felett még szilveszterkor sem múlt el, és ahányszor az eszébe jutott a bejgli, annyiszor bőgött bele a pezsgőspohárba.

Pedig hatalmas mulatozás és tánc volt a girlandokkal, papírcsillagokkal feldíszített báltermünkben. Megállás nélküli tánc közben suhogtak a szoknyák, lebbentek a frakkok. A zenészek oly szépen játszottak, hogy ezt csak a szférák zenéjéhez tudnám hasonlítani.

Az aszpikos hal, a pulyka és a tojásételek, no meg a lencsesaláta isteniek voltak, a vendégek alig hagytak valamit az asztalon belőlük a mulatság végén. Persze a bejglit is felszolgálták, anyám nagy bánatára, aki éjfélre már úgy lerészegedett bánatában, hogy a komorna és én támogattuk a hálójába.

De, végül vége szakadt a szépen szomorú, angyalian fennkölt ünnepeknek, és most itt állok 5 kilóval nehezebben, amit a kirepedt, de még repedségében is elmondhatatlanul ízes bejglik és a féktelen pezsgőzések hatására voltam kénytelen magamra szedni röpke egy hét alatt. Ha látna, el sem hinné, hogy nem terhes, csupán bejglis vagyok.

 

Most zárom soraimat, és már alig várom, hogy hazajöjj és a bajuszoddal csiklandjál meg engem oly szerelmesen, ahogyan csak te tudsz.

 

Nagyon vigyázzon magára, én is azt teszem!

 

Az örök szerelme

 

Gaby