Aranyhíd

 

 

 Felcsusszant az aranygyűrű az ujjam hegyére, az ujjperceken is olajozottan haladt át. Megakad a középcsont végén. Az enyhén kinyújtott karomon megfeszül a fehér csipkés ruha rövid ujja. Gyuri elengedi a meggyűrűzött kezemet, az anyag virágos mintái vad táncba kezdenek a barna bőrömön. A smink hidratáló maszkként tapad az arcomra. Tíz perce a mosoly is ráfagyott, a testem viszont ontja magából a meleget.

 Rajtam a sor, hogy felhúzzam a fényes karikát az ujjára. Megfogom a kezét és ráillesztem a gyűrűsujja első percére és várok. Felnézek rá. Az arcán döbbenet suhan át, majd lassan megjelenik a kaján vigyor. Tudja, hogy ez is a játék része. Öt éve játsszuk ezt, de még mindig meg tudom lepni.

 Kicsit feljebb csúsztatom a gyűrűt, megállok. Szőrös az ujja. A kiálló szőke szőrök között megcsillan az izzadság. A pórusokat apró völgyekként kötik össze a finom ráncok. Felnézek rá. A vigyor még szélesebb lesz a csokornyakkendős nyaka felett. A szemében látom, hogy jól szórakozik.

 Kicsit még feljebb tolom az ujján az aranykarikát. Úgy teszek, mintha a második ujjpercen szorulna. Megint felnézek, a szétnyílt ajkai között már a fehér fogai szélét is látom. Mindjárt kitör belőle a röhögés. Várom a gurgulázó, mélyről jövő baritonos vinnyogást. Ez akkor szakad ki belőle, ha igazán kedvére való az előadásom.

 A szemem sarkából látom anyám fekete kalapját. Pajeszként két oldalt kilóg alóla a szőkére melirozott félhosszú haja. A karima alatt értetlenül húzza össze a szemét, csücsöríti a száját. Előrehajol, hogy jobban lássa az eseményeket. Ettől feljebb csúszik a szoknya a combján. A jobb lába előre lendül és átveti a balján. Ütemesen rázza a lábfejét. A másik oldalra sandítok. Az anyakönyvvezető nyugtalanul kaparássza a jobb kézfejét. A baljában a tollat úgy szorítja, hogy a bütykei is elfehérednek. Az alsó ajkát harapdálja. Az orra alatt megcsillan az izzadtság.

 A karikát feljebb tolom a második ujjperc tetejére, majd egy hirtelen mozdulattal átnyomon. Ettől megrándul a karja. Felszisszen. A melegben bedagadt ujjpercen az erőszak horzsolásokat hagy hátra. Aztán megjelenik az önelégült mosoly.

 Kérem, itt írják alá, mondja megkönnyebbülten a nemezti színű szalaggal átkötött nő, és leteszi a tollat a hatalmas könyvre. Felveszem a tollat. Forgatom, morzsolom a selymes tapintású műanyagot. Nincs rajta kinyomó. Ha egyszer elhatároztad az igent, akkor gyorsan tedd is meg. Azzal se szarakodj, hogy bekapcsolod a tollat. Aztán egy hirtelen mozdulattal Gyuri orra alá tolom az íróeszközt: először te írd alá, mondom.

Meghökken, de már megint ott bujkál a szája szögletében a kaján vigyor. Megfogja a tollat és óvatosan a kocka elejére teszi. Itt, mondja a nő, és ingerülten odacsúsztatja az ujja végét. Itt kell aláírni, nyomatékosítja.

 A toll azonban nem mozdul. Most rám néz, a fény megint ott ül a szemében. Kacsint egyet. Aláírjam, kérdezi. A te döntésed, válaszolom. Kivár, aztán a toll hegye elindul. Szépen kirajzolja a nevét. Az a kerek, a t-t a felső harmadánál áthúzza, az s-nek hasa van. Soha nem láttam, hogy így írna alá bármit is. A neve általában olvashatatlanul kusza betűk és jelek halmaza a papíron.

 Megint én következem. A csipke és a virágok ismét megfeszülnek a kinyújtott karomon. Izzadok. A parfümtől édeskésen fanyar szag árad a pórusaimból. A hátamon gyöngyöznek az izzadtság cseppek és mint egy csúszdán csúsznak lefelé a gerincem mentén. Felveszem a tollat és rányomom a végét a papírra. Nézem anyámat a szemem sarkából. Most már az ujjaival is dobol a térdén. A szája vékony csíkká szűkül az arca alsó harmadában. Tudom, hogy mérges. Azt gondolja, szórakozom. Nem érti, hogy a jóképű, jól kereső ügyvédet miért szívatom. Örülhetnék, hogy egyáltalán szóba állt velem öt évvel ezelőtt, és most meg az anyakönyvvezető előtt állunk.

 Szerintem arra tippel, hogy terhes vagyok. Érzelmeim, ahogy a hormonjaim, ugrálnak. A hasam alja kissé előredudorodik és a melleim is megnőttek. A vizeletvisszatartás komoly kihívást jelent, nagyjából fél óránként rohanok a vécére. Tudom, hogy észrevette anyám. Teljesen logikus feltételezés a részéről, hogy az unokája kezd formát ölteni a méhemben. Harminchat évesen az egyetlen értelmes döntés, ha megtartom a gyereket és férjhez megyek. Egy abortuszom már volt, több dobásom már nem lehet. Az esküvői szalonban a ruhapróbánál anyámnak is feltűnt, hogy ki kellett engedni a varrást, amit egy hónappal előtte még szűkítésként varrtak be.

 Még mindig fogom a tollat, a hegye a papíron. Felemelem kicsit és elkezdem forgatni az ujjaim között. Nézem a nevem helyét jelző kockát. Nem akarom ezt, mondom, és szép lassan leteszem a papírra. Felnézek rá, még mindig azt hiszi, hogy ez játék. Nem akarom, ismétlem, majd lassan megfordulok és elindulok kifelé. Anyám összehúzott, szúrós szemmel néz fel rám a kalapja alól, az ajkai vonallá szűkülnek. Szerencse, hogy csak pár barátot hívtunk meg, nem kell majd sokat magyarázkodnom, ha mindenki feleszmélt a döbbenetből.

 Kilépek a terem ajtaján, leveszem a fátylamat. Odamegyek a ruhafogashoz és leakasztom a szatyrot, amiben a menyecskeruhámat hoztam. Te most szórakozol velem, hallom a hátam mögött a provokatív kérdést. Megfordulok és látom, hogy már nyoma sincs a kaján vigyornak Gyuri arcán. Te most szórakozol, csattan fel újból. Miért szórakoznék, kérdezem. Nem megy, ennyi. Nem akarom, mondom. De most akkor mi lesz, kérdezi. Semmi, hazamegyek, összepakolok és elköltözöm anyámhoz, mondom.

 Hirtelen megfordul, és belecsap az ajtókeretbe. Az ökléből szivárog a vér, vöröslik a fakeret is. A csattanás akkora, hogy az anyakönyvvezető is kijön. Mi történik itt, mit képzel?, vakkant rá. Gyuri nézi meredten a nemzeti színű szalagba bújtatott nőt. Aztán kikerüli és lerohan a bejárati lépcsőn. Felsikít a kilincs, puffan az ajtó.  Akkor most befejezték a szertartást, kérdi a szalagos nő. Persze, köszönöm a türelmét. Viszont látásra, mondom.

 Indulok lefelé a lépcsőn, anyám utánam szól, várjam meg. Ismét látom az ajkait és a szeme is visszatért az eredeti formájához. Mi lesz, kérdezi közönyösen. Megyek hozzád, válaszolom. Aha, megnyílt a mama hotel, mondja. Ha te mondod, vetem oda. Mi legyen a ruhával, kérdezem. Semmi, add el vagy add oda valamelyik barátnődnek, válaszolja. Nem is vagy ideges, kérdezem. Miért lennék, a te döntésed volt. Én nem engedtem volna el ilyen könnyen, mondja. Nem volt könnyű, de kellett, mondom.

 Kiérünk a kapualjból. Már az utca köveit tapossuk a házak között kanyargó járdán. A színes földszintes épületek pici ablakain zsalugáterek, kerek tetejű bejárati ajtók, amiken néhol már fényesre csiszolódott a kilincs a használattól. A gyerekkel mi lesz, kérdezi. De biztos vagy benne, mondom. Hogyne lennék, szültem én is, tudom, hogy milyen a terhesség. Megtartod, kérdi. Még van ideje eldönteni, hogy marad-e velem, mondom. Maradni fog, szögezi le a kalapja alól.  

 Csak a cipőnk sarka kopog szinte egy ütemre a Széll Kálmán térig. Két csókot nyomok az arcára. Majd megyek, mondom.

 Furcsán néznek az emberek, ahogy a vállamra vetett mennyasszonyi ruhát cipelem. Mint egy papírsárkány úgy lebeg a fátyol utánam. Az abroncs ütemesen veri a lábszáramat. A másik kezemben a rezgővel díszített szellőrózsás csokromat lóbálom.

Hazaérek, Gyuri nincs itthon. Kerülni akarja a kínos jelenetet. Főleg azután, hogy ma már összetűzésbe került az ajtófélfával a házasságkötő teremben. Fél órába telik, hogy összeszedjem a holmimat. A csokor az asztalon hever. Nem hagyom itt, mert úgyis kidobja. Az ajtóból még visszamegyek az elektromos fogkefémért és az éjjeliszekrényen hagyott „Kitömött barbár”-ért. Találó cím.

 A metrón ülve nem értem, hogyan jöhet a Batthyány tér, miközben a Deáknak kellene következnie. Annyira elbambultam, hogy az ellenkező irányba szálltam fel. Mozdulnék, hogy leszálljak, de valami nem enged. Mágnesként húz bele az ülésbe és megakadályozza, hogy lassan felegyenesedjek. Ilyen lehet, amikor az őrültek kezét, lábát az ágyhoz kötözik. Kicsit tudják mozgatni, de ennél többet nem engednek a bilincsek. A Déli pályaudvar következik. Innen indulnak a balatoni vonatok. Gyerekkoromban itt találkoztam anyámmal a műszakja után és indultunk a nagyihoz Balatonra a nyári szünetben. Érzem is a múlt büféjének hagymás-ketchupos illatát. Látom magam előtt a vörös hajú, kontyos nőt, aki teletömte hússal, salátával, hagymával és sajttal a kettévágott puffancsokat a barnára festett büféjében a peronok elején.

 Hányingerem lesz, egy korty víz most segít. Csörög a telefonon, és látom, hogy anyám hív. Nem veszem fel. Nekem most a Balaton kell.

 Fél óra múlva már a zsúfolt vonaton ülök. Táborozni induló gyerekcsoport tölti meg a kocsit. Egymás szavába vágva arról beszélgetnek, hogy három vezető dzsint választanak majd az Akali varázstáborban. Szendvicset esznek, az s és zs betűknél repkednek a nyálcseppek és a morzsák a szájukból. A nyelvük katapultként lövi ki az apró darabokat. Egyre jobban üvöltenek az izgatottságtól. Árad belőlük a mindent elszívó gyerekenergia, az összes utas ásítozni kezd körülöttük.

 Mellettem egy idős nő ül. Egyik oldalon hosszabb haja, a másikon rövidebb. Csak a szemét húzta ki, kevés spirállal korrigálta a ritkuló szempilláit. Könnyű, virágos nyári ruhát visel. A szemét összehúzza, a keresztbe tett lábát idegesen rázza. Pont, mint az anyám.

 Még mindig nem hívtam vissza. Nincs kedvem, majd, ha leértem. A vonat elindul, leragad a szemem. Pár percig azt álmodom, hogy rugdossák a hasamat belülről. Kétségbe vagyok esve, hogy a köldökömnél akar kibújni a gyerek. Felriadok, a nőt látom magam mellett. Aztán megint snitt. Arra ébredek, hogy csorog a nyálam, a kalauz meg azt ordítja, Füred következik. Összeszedem a holmimat a leszálláshoz.

 A fákkal és kiülős büfékkel szegélyezett Tagore sétányon hömpölyög a tömeg. A parfümök émelyítő illata, kávé és a sült olaj szaga száll a levegőben. Biciklisek idegesen próbálnak átvágni az emberfolyamon. A sétány végén leülök egy padra, és a víz délutáni csillogását figyelem. A Nap aranysárga hidat képez a tó közepe és a part között. Pont olyan giccsesen remeg a tó felszínén, mint egy megelevenedett balatoni képeslap. 

 A nagyis nyaralásról küldtem lapot a barátnőmnek. Ráírtam, „üdv a Balatonról. Jó itt lenni, csak sok a szúnyog”. Ősszel az iskolában megköszönte, hogy írtam. Megbeszéltük, hogy lejött a szomszéd fiú a mellettünk levő nyaralóba. Elvitt a parti büfébe lángosozni és kólát is ittunk. A keze tiszta tejfől lett, ahogy az ide-oda nyeklő sült tésztát próbálta enni. Cuppogva nyalta le a sajtos szószt az ujjáról. A parton órákig feküdtünk szó nélkül, onnan tudtam, hogy mellettem van, hogy minden fordulásánál finoman hozzáért a karomhoz, lábamhoz. Az utolsó nap lefeküdtem vele. Ő volt az első.

 Valami húzni kezd a vízen rezgő híd felé. A pad két lábbal rúg el magától. A hullámok sisteregnek, ahogy a parthoz csapódnak. Itt már nem hallatszik a tömeg morajlása, a biciklicsengők felcsattanó csilingelése. A telefonom megint rezeg. Anyám az, már hatodszor hív. Nézem a kijelzőn a zöld gombot, nem húzom el. Komótosan lehúzom magamról a pólót, aztán következik a már egy számmal kisebb melltartó. A nadrág is lecsusszan a két lábszáramon, a bugyi viszont marad. Lassan indulok a víz felé. Rá akarok lépni az arany hídra. A lábam hirtelen talajt veszt és víz gyűrött filmrétegén át látom az aranyszínű Holdat.