Válasz a múltbeli levélre

Írta: Metz Edina

Én szerelmetes Gabym!

 

Ne haragudjon meg érte, hogy ennyire kifordultam magamból, és megvádoltam, hogy már nem szerelmez engem. Nem akartam én semmi rosszat, csak a hangomat próbáltam adni annak, hogy mennyire nem bírok maga nélkül élni, mert minden oly sivár és fénytelenségben szenvedő, ha nincs a közelemben.

Megpróbáltatásom, hogy el kell szenvedjem Boriszszemű szálkatermetű úr közelségét tehozzád, de bízom magában, és abban is, hogy tisztelni fogja a mi közösségünket, amelyet szeretnék gyűrűvel is pecsétbe zárni a jövő hónapban.

Csak azért a jövő hónapban, mert elvezényelődtünk a francúzok miatt a morvákhoz, ott fogunk ütközni. Őcsászári Felsége megelégelte a disznó csigazabálók gúnyolódását és Őcsászári királysága revansonizmust akar venni a rossz szavakért. Most itt állomásozunk több ezer magammal együtt a határnál, és várjuk a fényességes császár parancsolatját a hogyan továbbra.

De persze nem múlhatnak el úgy a várakozás percei, hogy ne történne valamilyen váratlannál is kevésbé várt esemény. A tegnapi napon is három bajtársamat baj érte. Az egyiküknek a bokája ment ki a nagy hevülettel előadott felkészülési viadalon. Tudja drágám, hogy nekem és az én kedves bajtárssorstársaimnak mindig készenlétben kell lennünk. Így hát bajvívásba kezdtünk, de ne ijedezzen, semmi komoly nem volt, csak próbálgattuk a mi drága kardunk pengéjének élességét, hogy majd a gonosz francúzokba tudjuk mártani a hegyével együtt, ha majd eljön annak is az ideje.

Szóval ott hadakozunk, persze csak játszásiból, amikor is az én drága szerelmetes barátom, Ábel megcsúszott egy hátrefelé abszolvált csörténél, és seggel belesett félig a latrinába. Szerencsére ki tudtuk húzni, így nagyobb baja a nadrágrepedésen és seggre ülésen, no meg a bokaficomkodásnál nem lett. De az biztos, hogy most darabig nem fog fickándozni, lyányok után járni.

Mikor Ábelt kezei ügyébe vette a szanitéc, akkor maradtam ketten Róberttel a bajvívás helyén, és hát nekünk be kellett ám fejeznünk, amit Ábellel elkezdtünk. Így nekiálltunk a bajvívással bajlódni, csak az én másik kedves és eleven bajtársam nem vette észre, hogy egy sátorfeszítő drót van a háta megett. Egy hátráló, alulról felfelé csapó mozdulatnál belegabalykodott a kötélzetbe, ami elvágta a lábán az eret. Drága Gaby, azt te el nem tudod képzelni, hogy mekkora ribillió volt ottan. Jöttek a katonák mindenfelől és nézték, ahogy spriccol a vér midenfelé.

De Róbert erős volt és nem mutatta, hogy mennyire fáj neki, ez az állapot. Tovább akart vívni, de aztán szemforgatva megjött a tábororvos, aki azonnal leállította a kettőnk csodás csatáját, mert Róbert már csak négykézláb tudott mászni, annyira legyengült. A szememben ez a férfiasság netovábbja, hogy valaki még spriccolós vénával is így helytálljon!

Nos, ő is bekerült az én szerelmetes barátom, Ábel mellé a tábori kórházba. Így maradtunk ketten Oliverrel, akivel folytattuk, amit a másik kettővel tőlünk nem várt körülmények és egyéb más folyamányok miatt nem tudtunk befejezni.

Szóval vívok Oliverrel, és egyre csak támad és támad, és már a kardja hegye a bajszom mind a két végét elérte, és két-két centivel rövidebbé meccette. Igazán ez bőszített fel, mert tudom, én egyetlen Szerelmem, hogy mennyire szereti a bajuszomat, amikor szerelmezem magát.

Na, hát elégtételt vettem, és addig, addig támadtam, amíg Olivert sarokba szorítottam két bokrok közé, és akkor meghátrálásra kényszerítettem. De sajnos a hátrálásból leesés lett, mert a bokrok köze szakadékot rejtett. Ő pedig beleesett és csak nagy nehézségek árán tudtuk leszedni a szakadék szélén levő fák koronájáról. Persze, neki is maradtak sérülései, a tüdejét átszúrta az egyik ág, de hősként tűrte. Amikor vitték a kórházba a szanitéchez, még félájultan is énekelte a győzelmi indulónkat és bíztatott mindenkit.

Gaby, el nem tudod képzelni, hogy milyen hősök vesznek engem itt körbe mindenhol, ahol a szem ellát.

Ha az nem lenne elég, még tisztelnek is, még a tábornok úr is. A bajvívások, vagy inkább bajkeverések után behívott magához és megtiltotta, hogy én ezekkel a derék vitézekkel újból vívjak. Ezt elismerésnek fogtam fel, mert akkor ezek szerint én vagyok a legjobb vívó ebben a században. A tábornok azt mondta, hogy „drága fiam megtiltom neked a további vívást a többiekkel, szeretném a fiúkat épségben a csatába vezényelni”.

Drágám, ennél nagyobb elismerés nem is kell nekem, ezek szerint a tökéletesség horizontján fénylik az én kardvívásban jártas tudományom.

Én szerelmem, Drága Gabym, alig várom, hogy megint lássalak és szerelmezzem magát. Maga nekem mindent jelent, más semmit. Higgye el, a kardom bojtjára, a bajuszom megmaradt hegyére esküszöm, örökké a magáé leszek, ha ennek a francúz ütközetnek vége lesz.

Imádom, és örökké gondolkodom magáról!

A maga szerelme,

Joachim