Olyan a szemed, mint egy kispárna

Írta: Metz Edina

Olyan, mintha elcsúszott volna a kontaktlencsém. Homályosan látom a nyurga alakot, aki azt ordítja felém, hogy: olyan a szemed, mint egy kispárna. Aztán, ahogy közelebb ér kiderül, hogy ez a számítógépes fickó a hatodikról. Lehuppan mellém a székre.

- Nem aludtál, mi? Nagy buli volt tegnap este?

- Miről beszélsz? – kérdezek vissza.

- Hát a búcsúztató előtti partyról – válaszolja, majd barátságosan átkarolja a vállamat, és látszik rajta, hogy nem vár választ.

Eddig nem tudtam, hogy ennyire jóban vagyunk. Kicsit előre dőlök, így már különösebben nem zavar, hogy a székem támláján nyugtatja a karját. Az már idegesít, hogy a nagy cateringasztal körül egyre többen vannak, és aki szedett magának még mindig ott toporog, ahelyett, hogy elosonna valamelyik asztal irányába.

Mindig ezt csinálják.

Mondjuk, nem csodálom, hogy mohók, mert iszonyat mennyiségű és minőségű ételt rendelt a vezér. Az elegánsan megterített, hatalmas fehér asztal roskad az ezüstösen csillogó tálaktól. Ezekre rózsaszínű rákot, olajtól csillogó kaviárt, barna kacsamáj terrine-t, ropogós, sült kacsamellet, mizuna-wasabina salátát pakoltak. Folyik a bor, legkevésbé a víz és az üdítő fogy.

Most nincs kedvem egyikhez sem.

Ahogy felnézek a plafonra látom, hogy a dísznek szánt papírlampionok csálén, sután lógnak le a fémes fénycsőarmatúrákról. Kontrasztban vannak az akkurátusan megterített fehér asztallal.

A kajamennyország mellett ott áll a búcsúajándékokkal teli tálaló, amit roskadásig pakoltak piával. Egy óvatlan mozdulattal le lehet sodorni az egészet.

Kedvem lenne hozzá.

- Na, mi van, nem eszel? – kérdezi a számítógépes. – Nyugi van, nincsenek itt a fejesek. Ha megérkeznek, úgyis mindenkiben keresztbe áll majd a kacsamáj, meg a szar – mondja hangosan röhögve.

Néhány aligazgató, meg a körülöttük legyeskedő nyurga, nett asszisztenseik felkapják a fejüket és felénk néznek. Egyre kényelmetlenebb az ölelgetős számítógépes közelsége.

Felállok és eloldalgok a terem bejáratához, hátha megérkezik Péter. Az üvegfalon át látom, hogy az irodai lift kijelzőjén futnak a számok. Csak remélni tudom, hogy mire felér az ötödikre, akkor Péter száll ki belőle.

Visszaülök a székre, a számítógépes addigra már hoz némi kaját. Nekem a kacsát, magának a kaviárt szánja.

- Köszönöm – mondom illedelmesen.

- Igazán nincs mit, az ember a főgóré titkárnőjének sok mindent megtesz – kacsint rám.

Nézek rá bambán. Nem tudom, hogy miről beszél, lehet, hogy humorizál, de nincs kedvem értekezni vele tovább. Inkább eszem a kacsámat. Már amennyit tudok belőle enni, mert a gyomrom össszeszorul attól, hogy mi lesz velem holnap. Péter igért nekem állást a következő helyén, de az Brüsszelben lesz, addig meg itt kell kihúzzam valahogy. Nincs kipárnázott helyem.

- Figyelj – néz rám a számítógépes – ha már úgyis elmegy a főgóré, te meg itt maradsz, nem szólnál pár jó szót az érdekemben az új fejesnél?

- Szerinted mit mondjak neki rólad? – kérdezek vissza.

- Például, hogy jó vagyok és az informatikai osztályvezetőség nagyon jól állna nekem – vágja rá.

Ekkor megcsörren a lift és kilép rajta két alak. Homályosan látom őket, de érzem, megszabadultam a nyomulós számítógépestől. A gyomrom azonban még jobban összepréselődik.

Az alakok körvonala egyre határozottabb. Az egyik a férjem, a másik a gyerekem. Aggódva állnak felettem, percek óta szólongatnak, hogy csörög az óra, keljek fel. Sok volt a pezsgő este.