A lebegés
Írta: Metz Edina
Sorolják a vagyontárgyakat, ki és mire tart igényt, mit lehet fele-fele arányban elosztani. Az ügyvédek küzdenek, mi pedig hallgatunk. Teljesen máshol lennék, és egyáltalán nem vagyok már biztos abban, hogy ez a jó megoldás a problémáinkra.
Egyszer csak felrémlik az első találkozásunk, majd az, amikor anyám azt mondja, „hogy snájdig gyerek ez a te kiskunsági főiskolás választottad”. Igen, mindig buktam a sportos, magas, sötét hajú, világos szemű fiúkra. Neked is ilyen fizimiskád van, éppen ezért gondoltam, hogy örök lesz a szerelem. No, meg azért, mert szerettelek és laza voltál.
- Ebből tuti, hogy gyerekelhelyezési per lesz - ébreszt fel az ügyvédem a révületből. Nekem még mindig nincs kedvem megszólalni, csak kitartóan bámulom a szemben levő falat, ami szép lassan szétúszik kétfelé és egy rés nyílik meg rajta, ami a szabadba vezet, és ezen keresztül simán kilebeghetek.
Aztán azt érzem, hogy az asztráltestem kilép a fizikaiból és elindul a nyílás felé. Szépen kiszáll a lyukon, egyre feljebb és feljebb halad az ég felé. Először csak fél métert, aztán egyet, majd kettőt, és végül a várost látom magam alatt. Szépen ellebegek a Tavasz utcából a Margit-sziget irányába, oda, ahol éppen az apósom sétáltatja a gyerekeket a per idején. Elúszom a Szent Margit-kolostor romjai felett, és megérkezem az állatkert fölé.
Látom, hogy a kisebbik gyerekem mutogat a gatyás japán tyúkra, míg a másik harsányan röhög azon, hogy a kakas éppen kefél egy másik tyúkot a ketrec sarkában. A professzor apósom meg azon szörnyülködik, hogy a nagyobbik unokája honnan tud ilyen szavakat, hogy kefélés. Szinte hallom a fogaskerekek kattogását az agyában, ahogyan a gépezet összerakja a rosszalló mondatot: biztos a szabadszájú anyátok mond ilyen közönséges kifejezéseket.
A lebegés közben most már én is azon röhögök, ahogyan a kakas idétlenül billeg szerencsétlen tyúkon, de közben az is bevillan, hogy lassan vissza kell térnem a tárgyalóba, mert nélkülem fogják eldönteni, hogy ki viszi el a kerti bútort a közös házunkból.
- Asszonyom, asszonyom, hall engem? - kérdezi egy érdes női hang, és mire visszazuhanok kényelmetlen székbe, már tudom, hogy közeledik a vész. - Asszonyom, ebből gyerekelhelyezési per lesz, mert láthatóan nem tudnak megegyezni a férjével - rikácsolja a bíró.
És akkor ránézek arra az emberre, akinek a haja sötét és a szeme világos, és azt gondolom, hogy valamikor szerettem, hiszen férjül vettem. Elfog az érzés, hogy talán ő sem ezt a pert tartja a legjobb megoldásnak.
Aztán látom, hogy az ő asztrálteste is kilép a fizikaiból és odajön hozzám, rám néz, majd azt mondja: lebegjünk innen el. Vár minket a város a falon levő lyukon át, nézzük meg, hogy mit csinálnak a gyerekek. Érzem, hogy egy hullámhosszon vagyunk, és ő is tudja, én is tudom, hogy semmi másra nincs szükségünk csak egymásra, no meg egy jó bébiszitterre, aki a hét két napján szitteli a gyerekeinket, miközben moziban, színházban, vagy egy hotelben múlatjuk az időt.
Végül kézen fogjuk egymást és kilebegünk a tárgyalóteremből a lyukon át, de nem a sziget felé vesszük az irányt, hanem egy közeli motel felé.
Kiemelt kép: Misael Garcia fotója a Pexels oldaláról
Megjegyzések
Megjegyzés küldése