A látogató

 

- Tényleg hazajött a temetésre, el sem hiszem – mondta, és lecsapta kezében levő mosogatórongyot. – Hallod, Rozi? A Nánási unokája hazajött.

A resti koszos ablakán az idősebb, dauerolt hajú nő félrehúzta az elszürkült nejlonfüggönyt és pásztázta a vonatról leszállókat.

- Én is hazajöttem volna a helyében, állítólag a nagyapja mindent ráhagyott – válaszolta Rozi.

A dauerolt hajú asszony újra kézbe vette a mocskos rongyot, és letörölte vele a kopott asztalokat. Szinte csak maga elé mormolta: - Hát azok után, ami történt náluk, én semekkora örökségért nem jöttem volna haza.

Miközben körkörös mozdulatokkal takarította a fényes felületet, eszébe jutott a saját öröksége. Az apja valamikor jó módú gazda volt, aztán a második világháború után kuláknak bélyegezték és elvették szinte mindenüket. Egy vályogház és egy kisebb föld maradt meg nekik. Pont annyi, amennyire szükségük volt ahhoz, hogy éhen ne haljanak. Tyúkokat és kakast tudtak tartani, a kert végében pedig veteményes volt. Az anyja elment segíteni a Nánásiékhoz, az apja pedig elment a téeszbe dolgozni. 

A kis házban öten szorongtak. A két öccse, ő és az apja, anyja. Emlékezett rá, hogy az anyja szinte mindennap sírva jött haza a Nánásiéktól. Mindig azt mondta, hogy porig alázták minden semmiség miatt. Ha nem volt jól elmosva a tányér azért, ha nem lett sima a lepedő az udvari kiteregetés után, akkor meg azért. Mintha keresték volna rajta a fogást, mikor tudják ismét valami miatt leszidni.

Az apja mindig mondta, hogy hagyja ott őket, mert ez így nem mehet tovább, keressen más munkát. Az anyja azonban nem hallgatott rá. Azt mondta, hogy jobb ez a rossz, mint a bizonytalan semmi.

Ahogy felnézett a törölgetésből, látta, hogy a férfi öles léptekkel megy egyenesen a kisváros széle felé. Látszott rajta a magabiztos helyismeret, de azért néha megállt, és eltűnődve nézett egy házat vagy üzletet. Negyedóra múlva már a református templom melletti temetőnél volt, melyet gesztenye és nyárfák árnyékoltak. A bágyadt, kora délutáni napfény átsütött a fák lombjai alatt, két sírásó munkálkodott a patinás, fekete márvány családi sírnál.

- Csak elvitte az ördög az öreget is – szinte köpte a szavakat az idősebb a gödörben.

- Ne mondjon ilyet, meg volt neki a maga baja – válaszolt a cingárabb. – Azt mondják, mindene az egyetlen fiúonokája volt, de fel kellett dobnia a pacskert, hogy az húsz év után hazajöjjön.

- Mit tudsz te erről, még pelenkás voltál, amikor történt. Mekkora balhé volt! Az öreg Nánási rohant a vonat után, elé akart feküdni, hogy ne mehessen el a gyerek. De a megsértett fiú felszállt és vissza sem nézett. Azóta se jött haza, nem is tudom, hogyan találták meg.

- Hogyan, hogyan, hát az interneten. Józsi bátyám, jó lesz így ez a gödör, vagy még szedjek ki?

A férfi a kerítésen kívülről eltűnődve nézte a két embert, ahogy lapátolják a földet. Nem mozdult, zsebre dugott kézzel szemlélte a mozdulatukat. Kicsit meghajolt előre, hogy jobban lássa mekkora gödröt készültek ásni a sírások. Ahogy dőlt előre, úgy nyílt szét a fekete zakója hátulján a sliccelés. A temetéshez öltözött fel, ami pár óra múlva kezdődik. Addig is be akarta járni a falut, meg még az ügyvédhez is be kell ugrania. Erre a gondolatra kicsit megnyalta a szája szélét. Nem magabiztosan, inkább olyan várakozóan. Úgy, mint amikor az ember nem tudja, hogy mire számítson a következő egy órában. 

Ekkor vette észre a temető egyetlen kerti csapjánál a két hajlott hátú öregasszonyt, ahogy töltögetik a befőttesüvegeket és rendezgették benne a tarka kerti virágokat. A csap mellett egy köcsögfa állt, csak azon nem cserépedények, hanem műanyag flakonok díszelegtek. Akinek kellett víz, ezekbe tudott tölteni a síron levő virágok locsolásához.

- Azt hallottam, hogy csak a szűk család lehet ott a temetésen. Te érted ezt Mariskám, miért nem akarta a Nánási Pali, hogy szépen elbúcsúztassuk? Hátha segítették volna az imáink a túlvilágon.

- Pokolra jut úgy is Erzsikém. Ki kíváncsi rá? Megveszekedett természete volt. Csak az Ilusékat sajnálom, tíz éve ápolták, mi mindent kellett nyelniük. Odanéz, az tényleg a Palkó? Tiszta apja, nyugodjék békében, az is ilyen szép szál legény volt.

A férfi nézte a két öregasszonyt, a nők meg bámulták a magas, barna hajú, jóképű, harmincas évei végén járó férfit. Sportos, nyúlánk, látszott rajta, hogy kilométerek fut reggelenként és egészséges ételeket eszik. Olyan reformkonyhás kinézete volt.

Egy darabig még szótlanul bámulták egymást, majd a férfi elkapta a tekintetét. Lehajtott fejjel az utca kövét kezdte nézegetni, rugdosott egy kavicsot, majd komótosan elindult a legnagyobb ház felé. Ahhoz az épülethez, amin ott díszelgett a „dr. Kis Kázmér ügyvéd” felírat. Amikor odaért a kapuhoz, rátette a kilincsre a kezét. Várt egy ütemet, mielőtt lenyomta. A várakozása is bizonytalanságot tükrözött. Látszott, nem nagyon kívánja magának a következő órát, a rokonaival való találkozást.

Az ügyvédi iroda belső szobájába még egy széket vitt be a titkárnő, majd kijövet becsukta maga mögött az ajtót. Így már kilencen nyomorogtak a pici helyiségben. Az ügyvéd hatalmas tölgyfa asztal mögött ült, és lassan rendezgette az iratokat. Nagy kopasz fején egyetlen tárgy, a feje tetejére tolt szemüveg virított. Vastag szemöldöke alatt unott vizenyős kék szemek ültek. A szemgolyók követték a megfontolt kézmozdulatokat. Néha megrándult a szeme alatt a bőr, és ilyenkor odakapott, hogy végigsimítsa az ugráló izmot.

A keze sárga volt a sok dohányzástól. Vaskos ujjával úgy fogta a töltőtollat, mintha az is egy cigaretta lenne. A szürke zakója ujja rálógott kicsit a kézfejére. A kabát szétnyílt szárnyai bepillantást engedtek a nagy hasban végződő, vaskos törzsre. Ahogy feljebb kúszott a néző tekintete, az ingnyakon kitüremkedő mellszőrök bizarr látványába botlott a szeme.

Az ügyvédet a szőrök nem zavarták, ahogyan az orrából kilógó szálak sem. Neki megkérdőjelezhetetlen tekintélye volt akkor is, ha volt némi hiba a küllemében. A nála levő végrendelet szinte bírói tisztelet követelt meg a halott hozzátartozóitól. És ezt persze meg is kapta minden alkalommal.

Ahogy kinyitotta a borítékot, szinte vágni lehetett a feszültséget a szobában. Az utolsóként érkezett fekete öltönyös fiatal férfi arcán is megfeszültek az izmok.

Az ügyvéd elkezdte felolvasni a végrendeletet, a jelenlevők némelyikéből elégedetlen horkantás tört elő. A fiatal, fekete öltönyös férfi nem szólt egy szót sem, csak lassan elfordította a fejét, és átnézett az utca túloldalán álló fehér házra. Az ablakban egy kendős, fiatal nő tett-vett, úgy csinált, mintha nem is érdekelné, hogy mi folyik az ügyvéd irodájában.

- Most bezzeg összejött a család, az is, aki már évek óta haragban volt a Nánásival. Jobban jártak volna, ha átmennek az Arany Kulacsba. Ott megtarthatták volna a végrendelet felolvasását és a temetés után még a tort is – mondta a kendős nő a láthatatlan társának.

- Á, az öreg mindent előírt, hogy hogyan legyen. Nem lesz se tor, se semmi. Állítólag mindent a Palkóra hagyott, a többieknek meg csak egy-két szántóval szúrta ki a szemét. De majd a menye, a Rózsika úgy is elmondja, ha befejezte az ügyvéd a végrendelet felolvasását. Azt mondta, hogy átjön – válaszolta a láthatatlan társ, aki hirtelen felállt, és ekkor tűnt elő az eddig láthatatlan szőke kontyos nő az ablakban.

A kendős nő férje ekkor dühösen bekiáltott a konyhába:

- Hozod már azt a kávét, anyus? Mit szöszmötölsz az ablaknál? Leskelődtök? Nézitek, hogyan olvas az ügyvéd?

Ekkor lépett be a két nő a szobába. A kendős letette a kávét, a szőke kontyos meg a frissen sült lekváros batyukat. Legközelebb akkor néztek ki az utcára, amikor az ügyvédi iroda kapuja kinyílt és mint egy csapat varjú, kiáramlott rajta a fekete ruhába öltözött rokonság.

Utolsónak a sportos, fiatal férfi lépett ki az ajtón, és nem a temető felé vette az irányt. Az utca végén álló házhoz sietett, és bement a portára. Nem volt akadály előtte, se zár, se lakat vagy kutya. Állt egy darabig és nézte a teraszt, az itt-ott málló vakolatot, a vizesedő házfalat. Aztán elindult a fáskamra felé. Azon sem volt lakat, mintha arra várt volna, hogy megérkezzen a városi vendég, és szélesre tárja a rohadó kapuját.

A férfi nem vette észre, hogy a szomszéd vályogházból figyelik. Egy idős, ráncos női arc félig kilesett a csipkés függöny mögül. Nézte az öltönyös ember minden mozdulatát.

- Képzeld, idejött a Nánási unokája, a Palkó a házukhoz, de be se ment, csak a fásból hozott egy baltát, és megpróbálja kivágni azt a fát, amit a nagyapja a születésekor ültetett. Tiszta városi lett, hogy áll már a keziben a balta is. Aztán most néhány ágát próbál felgyújtani, de az csak füstöl. Most végre lángra kapott, ahogy rádobott valami borítékot – közvetítette a nő az udvari történéseket.

- Nem a te dolgod. A házat biztos eladják. Az új szomszédunk meg csak jobb lehet, mint a Nánási volt. Különben is, mindjárt itt van a Juli a restiből. Biztos fáradt lesz a sok munkától, meg a takarítástól. Inkább a vacsorával foglalkozzál – mordult fel egy férfihang a nő mellől.

- Nézd már, aprítja a szerencsétlen fát – jajdult fel a nő.

Az öltönyös férfi kezében csak úgy pörgött a balta. Minden csapásnál friss, fényes belű kéregdarabok hullottak le körülötte. A percek múlásával a csapásszámok nemhogy kevesebbek lettek volna, inkább egyre gyorsabbak lettek. Az ágak és a törzs hatalmasakat nyögve adta meg magát, mintha az elmúlt harminc év családi gyötrelmeit hányta volna ki magából.

Mire a férfi felocsúdott, már csak a csonk és a gyökerek maradtak. Az utolsó vágásnál a legvastagabb tartógyökér is megadta magát. Mikor kilépett a kapun a földből kifordított farönk maradt utána.

A novellát Hankovács Ildikó írása inspirálta.