Az ellenkező múlt

 

 

Felrepül a kocsi orra, a kasztnija oldalra billen. Az anyósülésre rakott ruhás csomag az arcomba vágódik. Az egyik gomb felsérti az orromat, lassan szivárog a vér. Először az ajtóhoz préselődöm, majd a fejem tetejével érzem a kárpit puhaságát. Az út szürke aszfaltját kicsit megbillenve, szemmagasságban látom. A csíkok furcsán elmosódnak a szélvédő vízcseppjein. Megint nekicsapódok az ajtónak, majd ismét fejjel lefelé látom a világot. A fák koronái olyanok, mint a meztelen gyökerek. Merednek lefelé a sötétégbe. A korlátnak sincs alja, ami megtartaná az út szélén, a tetejéből viszont tartóoszlopok meredeznek.

Hallom a fém éles csikordulását, ahogy a kocsi nekifeszül a szalagkorlátnak. Pár másodpercig csúszik a fémszalag tetején, majd a fákat veszi célba. A csikorgás most recsegésbe csap át és gallyak némi ellenállás után szabad utat engednek az autó repülésének.

A recsegést már nem hallom. Lecsukom a szemem, és képek ugrálnak a szemhéjam mögött. Homályosan látom az arcodat. A kezed lendült, de mégsem vágtad hozzám dühödtem a kulcscsomódat, miközben hátráltam a bejárati ajtó felé. A ruháim sem heverdtek egy kupacban a teraszon. Nem olvadt össze a kék és zöld ingem a sárga pulóveremmel és a farmerommal, és nem álltak össze színes csápú, polipszerű lénnyé a vizes betonon. Az alsóneműim, a harisnyáim sem lógtak ki ebből a kavalkádból.

Nem gondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha nem látod meg a képet a telefonomon. Nem fagysz le, majd nem kezdtél zavarodottan turkálni a hűtőben, hogy megtaláld a születésnapodon kinyitott vörösbort. A levegőben izzó feszültség miatt a kutya nem húzta össze magát, és nem merevedett a mellső lábait kinyújtva furcsa jógapózba. Végül nem nyüszített kétségbeesetten, amikor látta, hogy dühösen nézel rám. A szád sem mozgott hangtalanul. Olyan sem voltál, mint egy hal, ami éppen be akarna kapni, de rájön, hogy nagyobb falat vagyok, mint amivel meg tudna birkózni.

A tányér sem ugrott fel a sötét, tölgy asztalról, miközben rávágtál ököllel a lapjára. A poharam sem gurult le és tört össze a fekete-fehér padlón.

A gyerek sem kezdett el artikulálatlanul sírni és keresni valakit, aki megnyugtatja ebben a zűrzavarban. Nem lett háromhetes és nem veszekedtünk azon, hogy mi lett volna, ha előbb rájövünk, mi is vele a probléma. Nem kezdted feszegetni az abortusz témáját, hanem csak tudomásul vetted, az én testem, tehát én döntöm el, mit csinálok vele. Ha ránéztél, nem mondtad el nap mint nap: nem érted, ha mind a ketten fekete hajúak és szeműek vagyunk, a gyerek miért született szőke hajjal. Boldog vagy attól, hogy kék szeme van.

Hetekkel korábban a fehér falú, barátságos szülőszobán nem aggódtál pergamen színű arccal, hogy baj lesz. Nem gyöngyözött a homlokodról a veríték és nem szopogattad az e-cigid szipkáját. Egyszerűen csak rám figyeltél és velem voltál a hosszan elnyúló, majd lassan rövidülő görcsökben. A gyerekkel járt táncomat szemlélted, miközben próbáltad te is átélni a kettőn erőlködését. A csodálatosnak hazudott szülés összes stációját végigjártad velem. Fogtad a kezemet és az otthonról hozott törülközővel törlted a homlokomról a verejtéket.

Csak olyanokat mondtál, hogy szép vagyok, hogy remek anya leszek, hogy nem lesz semmi baj. Nem őrjöngtél azon, hogy az orvos nem figyelmeztetett, a gyerekkel valami nincs rendben. 

A szülés előtti ultrahangképeken bizonytalanul látszott, hogy valami nem stimmel vele. A kép minden vonala és árnyéka megerősítette a kötődésünket ehhez a furcsán amorf lényhez a hasamban. Örültünk, hogy kerekded a két keze és lába. Magunktól is tudtuk, hogy valószínűleg kerek feje lesz enyhén húzott szemmel. Ez már kiderült a 12. héten, de az orvos elfelejtette elmondani, mi meg nem akartunk tudomást venni a jelekről.

Boldog voltál a pozitív terhességi tesztemtől és a könnyek nem csak azért csorogtak az arcodon, mert éppen hagymát pucoltál. A vacsora után letetted a boros poharadat. Támaszkodtál egy kicsit a pulton lehajtott fejjel, majd felegyenesedtél és hangosan nevettél velem együtt. Leültünk a kanapéra és átbeszéltünk mindent. Bizonytalankodtunk, hogy jó szülők leszünk-e. Megígérted, hogy rám hagyod a döntést, mi legyen a gyerekkel. Leszögeztük, hogy bár közösen neveljük, az oroszlárész az enyém az első három évben. Ettől meghatódtál, magadhoz öleltél és azt súgtad, hogy örökké szeretni fogsz. Nem akartál patriarchális családot, ahol az apa elvárja az esti vacsorát, a reggeli vasalt inget, a tízórai szendvicset. A mindennapi egy pohár bort és az állandó odafigyelést. 

Néhány hónappal korábban nem lested a gondolataimat. Amikor palacsintát kértem, nem álltál neki éjjel elkészíteni. Anyukád féltve őrzött baracklekvárját sem bontottad ki miattam. Nem voltál hajlandó pizzát venni, ha azt kívántam. A görög nyaralást sem fizetted be, pedig annyit könyörögtem miatta. Végül az athéni forró levegő és a gyrosos esték a leanderek tövében meghozták a kedvedet.

Nekem nem volt egy örök szerelmem, aki titokban visszajárt hozzám a két gyereke mellől. Nem mondta, hogy várjunk még, mert rendeznie kell a feleségével a ház, a vagyon és a gyerekek megosztását. Nem sok idő kellett neki, de azt mindig mondta, hogy bonyolult az ügy, mert a felesége labilis. Fél, hogy kárt tesz magában, vagy a gyerekekben. Egyszer már beszedett egy doboz altatót, a mentősök hozták vissza.

Az egyik együttlétünk után nem derül ki, hogy lyukas volt a gumi. Nekem nem volt rossz érzésem. Egy hónap múlva aztán jött a pozitív teszt. Azt mondta, nem akar semmit tőlem, ha kell fizet a gyerek után. A házasságát felrúgja, mert nem fontosak a fiai, új életet akar kezdeni.

Akkor jöttél te, és nem mondtad egy bárban, hogy szép a hajam.  Elfelejtettél meghívni egy italra. Nekem tetszett az orgánumod és tudtam, egyedül nem fog menni a gyereknevelés. Nem tört meg bennem a szerelem iránti vágy, ellenálltam a kényelmes érdekegyüttlétnek.

Az ágak még mindig ropognak a kocsi súlyától. A testem már elernyed, érzem, ahogy lassan rám borul a sötétség. A nevetésedet még hallom messziről. Keveredik a kétségbeesett sírással.