Az ejtőernyős

 

 

A fejemet már emelem. Olyan pózban fekszem az ágyban, mint az ejtőernyősök, amikor kiugranak a gépből és zuhannak a föld felé. A két kezemet és a két lábamat szétfeszítem felfelé, nem érnek a matrachoz. A hasamon billegek. Érdekes, hogy most csak egy ponton, a köldököm magasságában érintkezem az ággyal.

A nyálam viszont folyamatosan csorog, beteríti a lepedőmet. A fogzás már elindult. Most szerencsém van, mert az ínyem nem fáj, csak minden úszik körülöttem az ezüstösen csillogó nyúlós nyálkában.

Ahogy ebben a pózban próbálgatom az izmaimat, az ízületeimet, nézegetem az ágyam körüli dolgokat. Kilesek a rácson keresztül a szoba többi pontjára. Látom az asztal egy részét. 

Asztallap széle-rúd-asztal széle-rúd-asztal sarka.

Rühellem ezt az asztalt, mert ahányszor kitesznek, hogy kicsit kolbászoljak a kék-piros mintás szőnyegen, anyám felvisít, amikor belekapaszkodom a bútor lábába, majd a lapjának a szélébe, és elkezdek felegyenesedni. Nem akarok semmi rosszat, csak fel szeretnék állni, és megnézni, hogy mi a bánatos bús franc van azon a nyomorult asztalon. De, amikor a muter torkából előtör a hangorkán, akkor engem a frász tör ki és ijedten rogyok össze.

Mindegy, most nem fenyeget az a veszély, hogy sikongatni fog, mert az ágyamban vagyok és ejtőernyőzöm. Ahogy így billegek a hasamon, azt érzem, hogy valaki szép lassan alám nyúl és emel. Liftezek felfelé, az ágytakaró mintája, a labdás maci, amit minden alkalommal tüzetesen meg tudok vizsgálni három centiről, most egészen jól kivehető már fél méter magasból. Nem hiszek a szememnek, amikor azt látom, hogy a szeretet macim, amivel minden este elalszom, milyen idétlenül vigyorog, és mennyire béna a labdája. Ez egy röhej, ilyen ovális alakú labda nincs is, csak a felnőttek agyában.

A liftezés folytatódik és nem tudom, hogy hol lesz a végállomás. Most meglátom az ágyam keretét felülről, majd végre rálátok az asztal tetejére. Aztán teljesen elképedek, hogy ezt a ronda vázát és hamutartót, meg ezt a matyómintás terítőt akarom az asztal lábába kapaszkodva mindenáron megnézni, miközben a muter sikoltozik?

Úgy érzem magam, mint egy madár, ami a légörvénnyel egyre feljebb és feljebb vitorlázik a levegőben. Aztán az emelkedés hirtelen megáll, és én ismét felveszem az ejtőernyősök pozícióját. Kezemet és a lábamat szétvetem a fejem fenn van. Baromi jó innen a kilátás. Azt hiszem, hogy a kétméteres apám lehet az, aki a hóna alá csapott, és mintegy játékbabát hurcol körbe-körbe a lakásban 160 centiméter magasságban.

Egyébként tök jó, mert a hurcibálás közben jobban meg tudom szemlélni a tárgyakat. Látom a firenzefal, avagy szekrénysor sárga szövetes szivacsos ülőpárnáit, ahogyan katonás rendben sorakoznak a bútor kiugró részén. A tervező valószínűleg úgy gondolta, hogy jó ötlet egy székrényre ültetni a vendégeket.

Nézem a bútoron levő könyveket, a Jókai összesétől egészen a világirodalom remekei sorozatig ott sorakoznak egymás mellett. Aztán megakad a szemem a Káma-Szútrán. Az meg mi a bánat lehet? A borítóján furcsán tekereg két alak, idétlen színű ruhában. Vélhetően bájosak akarnak lenni, nekem inkább sutának látszanak. Mindegy, majd ha elérem, leveszem, és megnézem, hogy mi van benne.

Ahogy emelem feljebb a fejemet, most tűnik fel, hogy a szekrény tetején vázák is vannak. Ezek teljesen lenyűgöznek. A vékony, hosszú szájuk, amikbe a virágot kell dugni, hatalmas hordóhasba végződnek. A has rejti a virág számára értékes vizet, amit ha van vágott virág benne, az anyám mindennap kétszer cserél. Néha Kalmopyrint is rak bele, mert azt mondták, hogy attól jobban eláll a növény, hosszabb ideig lesz a szoba dísze.

Egyre feljebb próbálok nézni, és lassan a látómezőmbe kerül az óriási vascsillár stukkója, amikor hallom, hogy valaki gügyög. A gurgulázás irányába nézek, és a francia kontyos anyámon akad meg a szemem. Aztán feltűnik, hogy valamit tart a kezében. Egy fekete dobozt, aminek az elején ezüst karika van. Anyámból csak a kissé előrehajló teste, a kontya, és a fél arca látszik. A feje másik felét elnyelte a fekete doboz, ami mögül ezeket a furcsa hangokat hallatja.

Mindegy, most csak a muter háromnegyede van jelen, az is elég nekem. Biztos azt akarja, hogy belenézzek az ezüstösen csillogó karikába. Jó, belenézek. Annyira hülyén gügyög, hogy nemcsak belenézek, de el is röhögöm magam. Erre kattint egyet és visítani kezd a gyönyörűségtől, valami olyasmit mond, hogy ennél jobb kép nem fog rólam készülni kilenc hónaposan.

Apám még mindig a karjában tart. A teste melege fűti az oldalamat. Megnyugtatóan dobog a szíve, egy idő után azt érzem, hogy egy ritmusra jár az enyémmel. Már nem is külön vagyunk, hanem egybeforrtunk. Én lettem az ő kicsi énje. Magabiztosnak és erősnek érzem magam, tudom, hogy semmi bántódásom nem eshet, amig velem van.

Már azon tanakodom, hogy holnap tuti felállok, és megnézem közelebbről is azokat a ronda tárgyakat az asztalon, amikor megszólal csengő. Biztos, hogy az, mert annak a hangját szeretem.

Azt mondja, hogy brrrrrrrrr...

Ilyenkor mindig történik valami. Most is. Mozgolódás támad, apám pedig elindul az ágyam felé.

Már tudom, hogy letesz, mert dolga van. Vannak ugyanis olyan esték, amikor csöngetnek, és apám felöltözik, majd elmegy azokkal, akik megnyomták a csengő gombját. 

Aztán másnap hazajön, és megint eltelik fél év mire behívják tartalékosnak a katonasághoz 24 órára. Anyám kicsit szomorú, amikor apám készülődik, de azért a szája szegletében bujkáló kaján vigyorral megkérdezi:

- Most akkor mész megvédeni a hazát, hogy az imperialisták keze nehogy betegye a lábát?

- Megyek, és bemérek néhány eltévedt amerikai gépet. Csak nehogy az egyikről mégse szóljak, aztán leszáll, mi meg felszállunk rá – mondja röhögve apám.

Még mindig mosolyog, ahogy visz az ágyam felé. Azt látom, hogy a macik megint egyre közelebb kerülnek, és a labdáik ugyanolyan idétlenül eltorzultak, mint 10 perccel ezelőtt. Apám azonban nem a hasamra, hanem a hátamra tesz le. Miközben óvatosan lerak, látom, hogy mozog a szája, de nem értem, hogy mit mond.

A mondatait csak évekkel később fogom fel, amikor már ezredszerre pörgetem vissza ezt a jelenetet az agyamban. Azt gondolom ma már, hogy azt mondta: édes, arany kislányom...

 

Apámnak...