A szökés

  

 

Az első perctől kezdve tökéletesnek tűntek a végtagjaim. Nem voltam párnás, hurkáktól barázdált karú, vaskos, görbe lábú baba. Aki rám nézett, mindenki azt mondta, hogy „szép”. Vastag szálú, szőke hajam lekeretezte az ovális, lágy vonásokból álló arcomat. Remekül lehetetett kifésülni és copfba fogni, minden frizura jól állt nekem.

 

A kék szemeimet sohase hunytam le, nem pislogtam, mert féltem, hogy a másodpercek töredéke alatt is elveszítek fontos részleteket a világból.

 

Sajnáltam sűrűn pislogó babákat. Nekik egy csomó, pótolhatatlan információ hiányozni fog később az életből.

 

Nekem például megvan Juli minden mozdulata. Tudom, hogy milyen, amikor kézbe veszi a ruháimat, majd szépen kisimítja, összehajtogatja, és elteszi a szekrénybe. Azt is tudom, hogy a tányéron hol volt a koszfolt, amit letörölt a mosogatószivaccsal az ötórai teázás után.

 

Körülöttem ugyanis mindig minden rendben van. Óramű pontossággal reggel 7 órakor öltöztet fel. Eleinte csak nadrágot húzott rám és egy felsőt kaptam. Később már lett szoknyám, kicsi blúzom és mellényem is.

 

- Figyelj, ez a szoknya jól fog állni neked – mondja Juli. Majd folytatta: - Ha nekem

lenne ilyen szoknyám, én nagyon vagánynak érezném magam benne.

 

Nézem és nem szólok semmit, egy picit azért megbólintom előre a fejemet. Aztán hallom Juli anyukáját:

 

- Juli, gyere reggelizni, elkésünk. Mennünk kell!

- Jó, csak még öltöztetek, várj egy kicsit, anya!

- Nem tudok várni, állandóan ezt csinálod. Ha nem indulunk el tíz percen belül, el fogok késni a melóból. Gyere már légy szíves – zsémbel a nő.

- Juli, ne szórakozz anyáddal – harsan fel egy érdes férfi hang.

- Nem szórakozom – vág vissza szinte sikítva Juli. – Fel szeretném öltöztetni a gyerekemet, hogy elvigyem magammal. Ezt, hogy nem lehet megérteni?  

 

Végre fél nyolc felé aztán megreggelizünk, majd elindulunk Julcsival és az anyjával a bölcsődébe. Mindig rájövök, hogy nekem van a legszebb babakocsim a világon. Ülök benne és mindent látok a körülöttem nyüzsgő világból. A mellettünk elsuhanó fák zöldjét, és hallom a lombok között megbújó madarak énekét. Magam elé képzelem, hogy a mama madár toporog a fészek szélén, és alig várja, hogy végre leváltsák a fiókák mellől, és szabadon szállhasson.

 

Érzem az emberek édeskés dezodorjának, kölniének illatát, vagy a munka stresszéről árulkodó, savanyú izzadság szagát. Néha látok más babákat is, volt, akit karban vittek, mást betettek egy hátizsákba. 

 

Mikor beérkeztünk a bölcsibe, Julit mindig nagy örömmel üdvözölik. Ilyenkor a fehér köpenyes felvigyázó az összes fogát kivillantja mosolygás közben. Ettől úgy néz ki, mintha nem is harminchat, hanem legalább negyvenöt foga lenne. Sokszor tűnődöm azon, hogy ennyi fog, hogyan tud elférni a szájában.

 

A bölcsiben mindig ugyanaz a rituálé. Juli leültet maga mellé, és leveszi rólam a cipőmet. Majd a felsőmet és a szoknyámat. Aztán szép komótosan átöltöztet egy másik ruhába, majd bevisz a csoportba.

 

Ott viszont már egyedül hagy. Ilyenkor valamelyik sarokban kötök ki, vagy jobb esetben leraknak egy könyv mellé. Abban az a jó, hogy láthatom a képeket, és ez alapján szépen össze tudok rakni magamban egy történetet. Most az egyik lapon egy a róka van, és megpróbál bejutni a tyúkólba. A ravaszdi a gyönyörű bundájában és a ravasz, negédes mondataival elvarázsolja a kétlábú, hófehér tollú, naiv tyúkokat. Látom, ahogy a baromfiak tolonganak az ól ajtajánál és alig várják, hogy kinyithassák. Szinte isszák a szép, negédes szavakat. Aztán, amikor kinyitják az ajtót, a rókából kitör az éhes vadállat, és a tyúkok egycsapásra rájönnek, hogy rosszul döntöttek.

 

Most kezdtek el harangozni. Jön az ebéd, megkapom az adagomat. Mindig egy kicsi tányérban jön az aznapi menü. Most hús van és krumpli.

 

A délutáni sziesztánál aztán ránk borul a csönd. Csak néhány gyerek allergiás szörcsögése vagy a ki nem fújt orrlyukakba szorult takony sípolása hallatszik. Ilyenkor is nyitott szemmel nézem a világot. Nem akarok elszalasztani semmit.

 

A délután pont ugyanúgy telik, mint a délelőtt. Építem tovább a történetemet. A róka három tyúkot fojt meg, a többiek tehetetlenül bámulják. Halálra rémülve kotkodácsolnak, és nézik, ahogy vérengzik a vörös bundás. A kakas azonban felfigyel a tyúkok fülsüketítő rikácsolására és rohan az ólhoz. Ahogy száguld a tyúkok felé, felfújja magát. Kétszer akkorának akar látszani. A tyúkok még mindig kétségbeesve kotkodácsolnak. A róka ráeszmél, hogy jön a nagy csőrű, mindenre elszánt tollas, és ebből verekedés lesz. Nem akar balhét, ezért inkább elrohan az egyik kivégzett tyúkkal.

 

Nekünk is véget ér a nap, és eljön a hazamenetel ideje. Akkor újból megkapom az utcai ruháimat és utazhatok a babakocsimban.

 

Alig várom, hogy hazaérjünk, és kezdődjön az ötórai tea. Ilyenkor a kicsi csészébe kapok pici teát, és kekszet vagy sütit rak Juli a tányéromba.

 

De most úgy tűnik, hogy elmarad a teázás. Vendégek érkeznek, Juli egyik ismerőse jött el hozzánk, és hozta ő is a babáját. Nagyon csinos a ruhája. Vagányul öltöztették fel, pont úgy, ahogy Juli szokott engem a bölcsihez.

 

Nézem az arcát, neki nem lányosan lágyak a vonásai. Szép ő is, de van benne valami keménység. A rövid haja és a sapkája alól kikandikáló tincsek inkább egy drótszőrű foxi szőrére emlékeztetnek, mint igazi hajra. Ráadásul mindene, a keze, a lába is nagy és erőteljes. Nadrágban, pólóban és sportcipőben feszít. Rájövők, hogy vonz engem ez az ellentét, ami kettőnk között feszül.

 

Persze azért akad hasonlóság is, mert ő sem pislog. Neki is fontos minden részlet a világból, ami bármilyen parányi információt is hordoz magán.

 

Próbálom megérinteni, de nem sikerül. Nem tudunk szólni egymáshoz, csak bámuljuk a másikat. Nekem egyre jobban tetszik. Úgy képzelem, hogy a kedves archoz egy csupa szív belső társul, akivel jól megértenénk egymást.

 

Egy órán keresztül fekszünk egymás mellett, és nem szólunk. Majd hirtelen Juli felemel és betesz az ágyamba. Utána már nem látok mást csak a plafont, és egyedül maradok az érzéseimmel. Kavarog bennem minden. Jó lenne megint látni a szótlan, sapkás dróthajút.

 

Úgy képzelem, hogy nagyon kedves és mindig mosolyog, ahogy én. Türelmes és minden bolondságban benne van. Például abban, hogy csússzunk le az ágyról egyenesen az ágy alá. Tegyünk úgy, mintha eltűnnénk, hogy ne találjanak meg minket. Akkor csak ketten lehetnénk egy olyan helyen, ahol senki más nincs rajtunk kívül. Összekötne minket a végtelen csend és az egymásra figyelés.

 

Másnap reggel Juli megint felöltöztet. Ezúttal hosszú szoknyát és csipkés felsőt kapok, majd nevetve egy kalapot is biggyeszt a fejemre. Örülök neki, hogy most valami árnyékolja az arcomat. A tegnapi látogatás óta egyre szomorúbb vagyok, mert attól félek, hogy nem látom többet a rövid hajút.

 

Ahogy megyünk az utcán, egyre elkeseredettebben gondolok arra, hogy ennyi volt a találkozás. Aztán amikor megáll Juli az egyik kirakatnál bámészkodni, annyira elönt a kétségbeesés, úgy döntök, lelécelek. Kicsit lejjebb csúszok az ülésről, és egy óvatlan pillanatban kivetem magam a kocsiból. Ott fetrengek a földön égnek meredő kezekkel és lábakkal.

 

Sokáig nem vesznek észre, aztán egy nő kétségbeesett felemel, és körbeforog velem.

 

- Kié ez a baba? – kérdezi, miközben a hangjában némi szánakozás is vegyül.  

De nem jön válasz. A járókelők néha közönyösen, néha kíváncsiskodva, néha kéretlen jótanácsokat osztogatva haladnak el mellettünk.

- Nem tök mindegy, hogy kié a baba – kérdi pikírten az egyik.

- Tartsa meg magának – mondja a másik.

- Miért nem viszi be a boltba? – mondja valaki. – Forduljon meg. Ott van maga mögött az üzlet. Oda le tudja adni – aztán nem vár választ, megy is tovább.

 

A nő egy köszönömöt rebeg, majd megfordul. Tényleg ott van mögötte egy üzlet, aminek minden szeglete melegséget áraszt. A piros és lila párnák, a papírborítású könyvek, a csillogó üvegholmik. A porcelán tányérok és csészék. Az apró fajansz nippek. Mind-mind az otthon melegét juttatják az ember eszébe.

 

A nő egy határozott mozdulattal lenyomja az ajtó kilincsét és belép. Izgalmában el is felejt köszönni.

 

- Nézze, mit találtam – dugja a testemet a pult mögött álló boltos orra alá. – Nézze, most mit tudunk ezzel kezdeni? – mondja méltatlankodva és közben hol rám, hol a pult mögött állóra néz.

 

A boltos nagyon furcsán néz ki. A meleg barna tekintete felett ritkuló barna haj uralja le a fejtetőt. A kicsit görbe orr alatt rúzsozott száj húzódik, amit éppen az apró ráncok próbálnak megmozdítani, hogy az első szavakat érthetően ki tudja mondani.

 

- Hol találta? – kérdezi kimérten a boltos.

- Itt a maga üzlete előtt – válaszolja a nő.

- Mit akar, mit tegyek vele?

- Tegye el, hátha érte jön valaki – válaszolja a nő, majd egy hirtelen mozdulattal lerak a pultra, és határozott léptekkel kisiet a boltból.

   

A nő csak néz. A ráncai, most újból nyugvópontra kerülnek. Látszik rajta, hogy nincs sok kedve velem bíbelődni. Inkább nyűg vagyok, mint érdekesség vagy érték a számára. Őt nem érdekli, hogy szép vagyok.

 

Felemel, kicsit körbeforgat. Látja, hogy nem lett koszos a ruhám, nem tört el semmim. Így beleillek a katonás rendben és a szépen portalanított tárgyai közé.

 

Ekkor megfordul és beültet a kirakatba.

 

- Hátha meglát valaki, és elvisz – mondja kissé lemondó hangon. 

 

Szétterpesztett lábbal, ölelésre hívogató karokkal nézem az utcát. Látom a forgalmat, ahogy hömpölyög az úton. Az autók araszolva haladnak a délutáni csúcsban. A kisebb és nagyobb motorosok próbálnak cikázni a négykerekű dobozok között. Néha esetlenül, kicsit egyensúlyt vesztve, máskor nagyon határozottan haladnak a céljuk felé.

 

Engem ez már egy cseppet sem érdekel, nekem még mindig a tegnap este pörög az agyamban.

 

Belül feszülést érzek, kavarog bennem minden. Látni szeretném a sapkás, dróthajút. Vele kerek lenne a világ.

 

Azon gondolkodom, hogy megpróbálom magam hátra vetni. Ahogy ott fekszem majd, hátha valaki felvesz és elvisz magával.

 

Benne van a pakliban, hogy akkor közelebb kerülök a sapkáshoz. Bármi megtörténhet.  

 

Akkor meglátok egy motorost, engem bámul. Érzem, hogy akar tőlem valamit. De aztán nem áll meg, hanem továbbhalad a forgalommal.

 

- Ezek a motorosok csak a bajnak vannak – mondja a boltos nő maga elé. – Láttam én már elég balesetet.

 

Aztán hallom, ahogy pakolja a csetreszeit, rendezgeti a holmikat a polcokon. Én csak bámulok kifelé, és azt érzem, hogy innen mennem kell. Ekkor tűnik fel ismét a motoros az ajtó előtt. Megáll, majd leveszi a szarvas sisakot a fejéről. Engem bámul. Közelebb jön a kirakathoz, és mustrál.

 

Aztán odalép az ajtóhoz, és benyit.

- Jó napot kívánok! Eladó a baba? – kérdezi, és felém bök.

- Jó napot. Persze – válaszolja a boltos.

- Nincs kint az árcédula. Mennyibe kerül? – kérdi a férfi.

- Nincs, mert elfelejtettem kirakni. Egyébként is, mi maga, NAV-ellenőr? – kérdi a nő arrogánsan.

- Szóval, mennyibe kerül? – kérdez vissza a motoros.

- Csak magának 10 ezer – mondja megenyhülve a boltos.

 

Szó nélkül lerakja a papírpénzt pultra. Kifelé menet kivesz a kirakatból. Még mindig terpeszben van a kezem és a lábam. Aztán már csak azt érzem, hogy megfeszül a fekete szalag a lábamon a bőr ülésén.