Az ébredés

Az első hang az egyik csipkézett ablakkeretről pattant le. A második egy üveges tekintetű angyalt talált orrba, a harmadik a szószék karfáját találta el, a negyedik majdnem leverte az oltár feletti keresztet. Aztán összekapaszkodtak és egy dallammá álltak össze. Drámai, zenei nagymonológ keringett a hallgatók feje felett. Olyan, amibe még az ember végbele is bele tud borzongani.

 

Pontosan ilyen élményt nyújtott Gézának, amikor először hallotta Bach D-moll toccata és fúgáját. Az orgonahangverseny kazettáját az egyik haverjától szedte el, aki ki akarta dobni a nagyanyja összes hagyatékával együtt.

 

A kazettát azon a délutánon hallgatta meg először, amikor az anyjával összeveszett. Érezte, hogy a hangok segítenek majd kikapcsolni a feszültséget. Nem akarta maga előtt látni az anyját, ahogy ült a kicsi, lakótelepi konyhában a kopott konyhai széken, és a kockás abroszos asztalnál lapozgatta Géza ellenőrzőjét a gőzölgő húsleves fölött. Minden rossz jegynél megállt az idegességtől remegő keze, felnyögött és sziszegve mondta, hogy csak szakmunkásnak lesz jó.

- De hiszen ötösöm van ének-zenéből – próbált védekezni Géza.

- Azzal gyerekem szart sem érsz. A kornyikálásból, bazseválásból nem lehet megélni – válaszolta a felmosórongyok és seprűk világát évek óta jól ismerő anyja, és dühösen lecsapta az ellenőrzőt.

 

El akarta felejteni a jelenetet, és ahogy megszólalt a magnóból az orgona, rájött, hogy nem bírja se állva, se ülve hallgatni. Le kellett feküdnie. Becsukta a szemét és hanyatt dőlt a piros és kék kockás szőnyegen a nappaliban.

 

Érezte, ahogy a parketta hidege átsüt a vékony kárpiton, de nem zavarta, mert a dallam körbefonta, betakarta, melegítette, majd elvitte a megnyugtató szürke zónába.

 

A zenehallgatás beépült a mindennapjaiba. A kazettát pedig mindenhova magával vitte. Aztán már az iskolában is azon gondolkodott, hogyan tudná meghallgatni. Amikor tehette, a szünetekben belógott az ének-zene terembe, és a tanár magnóján játszotta le. Élvezte, hogy egyedül van a teremben, senki sem sejti, hogy hova tűnt. Nem szeretett az osztálytársaival lógni. Nem értették meg őt. Ahányszor a zenéről kezdett mesélni nekik, a hangok írásáról, a dallamfűzésről, azok kiröhögték. Azt üvöltötték, hogy az ofő szerint szarok a jegyei, ezért úgyis szakmunkás lesz, minek neki a zene.

 

Aztán az egyik szünetben rajtakapta a zenetanár a teremben, és az osztályfőnökéhez kellett mennie raportra. Zsazsa néni ült a tanáriban és látszott rajta, hogy semmi kedve az osztály különcéhez. Főleg azon volt kiakadva, hogy Gézát nem érdekelte a matek, csak a hangjegyek. Zsazsa kudarcként élte meg, hogy képtelen Géza fejébe verni a másodfokú egyenlet megoldóképletét.

- Szóval a zene, az érdekel téged – jelentette ki lekezelően Zsazsa néni.

- Igen, tanárnő – válaszolta Géza.

- Abból nem lehet megélni, fiam. A jegyeid alapján meg úgyis szakmunkás leszel. Ne is áltasd magad mással – jelentette ki, majd flegmán az ajtó felé intett.

  

Amikor először belépett a kőműves szakmunkásképző bejáratán, a kazetta akkor is vele volt. Megnyugtatta, hogy a zsebében volt a zene. Amikor hazament az iskolából egyenesen a szobájába ment és elővette a kazettát és magnót. Lefeküdt a földre és hallgatta a zenét. Az első pillanattól kezdve azt tökéletestette, hogyan tudja kizárni a külvilágot, és beleúszni a nyugalomba.

 

Nem gondolni arra, hogy másnap a hónaljszagú, ocsmányul káromkodó osztálytársaival kell együtt raknia a téglát a gyakorlati foglalkozáson. Azokkal, akik állandóan arról beszéltek, hogy mikor mennek a csajukkal R-Go vagy Első emelet koncertre, vagy az Ezres klubba, és Balatonon melyik szállást fogják lefoglalni a bulikhoz a nyári szünetben. Valamelyiknél biztos volt egy boros üveg, amit stikában körbeadtak és ittak reggeltől délutánig, a gyakorlat végéig. Gézát is megkínálták, de sosem kért.

 

- Mi van, azt hiszed, hogy különb vagy nálunk, geci? – kérdezték ilyenkor.

- Nem, nem hiszem, de nem bírom az italt – válaszolta Géza.

- Ha nem bírod, pont ezért kell inni, hogy bírjad – cukkolták.

- Köszi, inkább nem – mondta Géza, és folytatta a téglarakást. Alig várta, hogy hazaérjen.

 

Már kamaszkorában rájött arra, hogy ki kell ürítenie az agyát ahhoz, hogy a rossz gondolatai, a szorongásai eltűnjenek. Ehhez pedig a kazetta és rajta levő zene kellett. A sikerélmény is hamar eljött, már első meditációkkal is egyre mélyebbre és mélyebbre tudott haladni a szürke zónában.

 

Ilyenkor belül nem érzékelt mást, csak a csöndet. Elért arra a pontra, amikor már nem volt az agyában semmi. Így maradt egy pár másodpercig, majd kinyitotta a szemét, és tudta, már nincs baj.

 

Az agyürítés rituáléja vele maradt. Mindennap megcsinálta, hétvégén többször is. Így ment évekig.

 

Aztán elkezdett dolgozni, és egy agyürítés után elfelejtette kivenni a kazettát a magnóból. Úgy teltek el évek, hogy nem is kereste. Amikor elköltözött az anyjától akkor vitte a magnóval együtt, de az új lakásban sem volt meg a késztetés, hogy meghallgassa.  

 

A kazetta a harmadik munkahelye miatt került elő.  Gézának nem nagyon tetszett, ahogy a munkatársai viselkedtek. A hét négy napján munkaidőben szépen, sorban építették a házakat, tégláról téglára rakták a  falakat. Az ötödik napon azonban a munka végén minden szerszámot, fanglit, kőműveskanalat, vízmértéket és a maradék alapanyagokat összerakták, és elvittek. Hétvégén ugyanis maszekoltak.  Neki is ajánlottak külön melót, de Géza nem akart menni. Többször unszolták, majd elfogyott a türelmük és a végén megfenyegették.

 

- Ha nem jössz velünk, és elmondod a főnöknek, hogy maszekolunk a szerszámokkal, véged – mondta Gézának az egyik nagydarab kőműves.

- Menjetek a francba – mondta Géza, és odavágta a kőműveskanalt, majd azzal a lendülettel felmondott.

 

Ekkor vette elő újból a kazettát otthon, és kereste megint a szürke zónát. Úgy ment minden, mint régen. Aztán, mivel rengeteg ideje volt, elkezdett hangversenyre járni. Ezek zömét templomokban tartották. Volt olyan is, hogy kórust hívtak az orgona mellé. Az ilyen darabokat nem nagyon csípte, mert úgy érezte, hogy a pokoli kornyikálással megtörik a sípok csodás hangjait. Azonban a leküzdhetetlen vágy, hogy a drámai dallamokkal kábítsa magát, mindent felülírt, így kibírta az énekkar produkcióját.

 

Egy dolog azonban mindig izgatta ezeken a hangversenyeken. Már-már annyira a hatalmába kerítette a gondolat, hogy szinte a rögeszméjévé vált. Mi lenne, ha kifeküdne az oltár elé a koncert közben, ahogyan ezt tette otthon a szőnyegen?

 

De nem merte megcsinálni, mert akkor hülyének néznék. Azt gondolnák, hogy egy bolond, aki fel akarja magára hívni a figyelmet. Pedig ez nem erről szól. Csak annyit akart, hogy elmerülhessen megint a saját játékszabályai szerint a szürke zónában. Olyan helyen, ahol nem egy kazettáról kell hallgatnia az orgonát, hanem élőben élvezheti az összes síp hangját.

 

De azért sem merte megcsinálni, mert félt, hogy kivezetnék a hangversenyről, és azt iszonyatosan megalázónak érezte. Ilyenkor inkább lehunyta a szemét és ülve próbálta élvezni a dallamokat. Elképzelte, ahogy a hangjegyek orrba verik az angyalt, lepattannak a szószékről és kiütik az ólomüveget az ablakkeretből.

 

Aztán az egyik hangversenyen Géza nem bírta tovább. Egyre idegesebben járt a lába. Úgy rázta, mint a teniszmeccsen a játékosok két gém között, mert nem akarják, hogy lemerevedjenek az izmaik.

 

Azt gondolta, hogy az oltár elé fekvés nem bűn. Egyébként is templomban semmi sem lehet bűn, ami emberi, hiszen csak annyiról van szó, hogy a lehető legközelebbről és a legtisztábban akarja hallani a dallamokat. Ezért nem haragudhat rá senki.

 

Még Jézus sem, még Isten sem. Hiszen ő a saját képmására teremtette az embert, tehát a dallamok iránt érzett olthatatlan szenvedély is belőle fakad. Ez olyan, mint a bimbó, majd a virág, ami kihajt a szárból. Kicsit más, mint a növény többi része, de mégis a szárból van, és éppen ezért elválaszthatatlan a növény összes többi darabjától.

 

Géza rázta és rázta a lábát. Majd nem bírta tovább, és hirtelen felegyenesedett ültéből, majd felállt. Így állt egy darabig, hátha történik valami, ami megakadályozza, hogy kimenjen az oltárhoz. Mondjuk jön az Isten nyila, vagy Jézus felemeli a fejét és rosszalló tekintettel néz le rá a keresztjéről. De nem történt semmi.

 

A mögötte ülő viszont nem értette a helyzetet. Először csak rángatta Géza kabátjának szélét, majd elkezdett suttogni neki, hogy tegye le végre a seggét, ne ácsorogjon a padban. De Géza nem reagált rá. Aztán szépen lassan, oldalazva elindult kifelé a padból. Elnézést kért az összes nézőtől, miközben kifelé haladt.  

 

- Mit csinál? – kérdezte suttogva a padsor szélén ülő, aki már egy ideje figyelte Géza mozdulatait. - Valami baj van? Tudunk segíteni?

 

- Nem köszönöm – válaszolta. - Csak előre akarok menni.

 

Sutyorgás ütötte fel a fejét a padsorokban. De nem törődött ezzel csak ment előre. Szerencséje volt, mert az oltár elé szőnyeget terítettek. Kék és piros minták tekeregtek rajta, indás virágok néztek vele farkaszemet, és azt suttogták, hogy „ne-ne-ne-ne, ne feküdj le-le-le-le”. Elmosolyodott, és azt gondolta: „leszarom, itt és most nincs visszaút, lefekszem, ti meg alattam fogtok kornyadozni”. Aztán leguggolt, majd leült és szép lassan hanyatt dőlt.

 

Érezte, ahogy az indák elkezdik felfelé tolni, de nem tudták megmozdítani. A kicsi kacsok nem voltak elég erősek, hogy elbírják Géza 86,7 kilogrammos súlyát. Megpróbálták az apró leveleikkel is taszigálni, de nem volt eredmény. Géza boldogságot érzett, legyőzte a félelmét és nem törődött az alatta tekergő, őt elmozdítani akaró indákkal sem.

 

Várt, de nem történt semmi. Nem jött senki. Csak halk, döbbent, egyre halkuló morajt hallott a padsorokból. Aztán meg a csöndet, jobban mondva a tiszta dallamokat.

 

Elkezdte a merülését a szürke zónába. Kiürítette az elméjét, hogy ne maradjon más csak a vegytiszta semmi, ami aztán pár pillanat múlva el is fog tűnni. De ez a néhány másodperc minden pénzt megért. Főleg, hogy élőben hallhatta a dallamokat.

 

A merülés közben érzékelte, hogy mozgolódás támadt az egyik sorban. Kiszakította magát és odafordította a fejét. Látta, hogy egy nő igyekszik a padok közötti folyosó felé. Ahogy kiért nem a bejárat felé indult, hanem az oltár felé.

 

A nő közeledett. Apró léptekkel, kényelmes tempóban. Bal-jobb-bal-jobb. Még három lépés és mellé ért. Megállt a fekvő férfi mellett. Pár másodpercig csak nézte. Nem köszönt. Aztán leguggolt, leült és szép lassan lefeküdt.

 

Géza látta, ahogy a gerincoszlopának csigolyái, mint egy hajlékony gyöngysor szemei szépen meghajoltak ahogy hátra dől, majd, amikor mellé feküdt, kiegyenesednek. A csigolyák közötti apró kicsi porckorongok pihenőhelyzetbe kerültek, és szép lassan kezdtek megnyúlni a csontokkal együtt.

 

Már ketten feküdtek. Géza megint várta a mindent beborító szürkeséget. Már éppen ellepte volna, amikor újból mozgolódás támadt, most két ember igyekezett kifelé a padsorokból. Ők is komótosan közelítettek az oltárnál fekvő alakokhoz. Odaértek, nem szóltak semmit, majd szép lassan lefeküdtek.

 

Géza úgy képzelte, hogy az indák egyre dühösebbek alattuk. Morcosak, mert ahelyett, hogy elkergették volna az első lefekvőt, most még több érkezik. Tekergették a kicsi kacsokat, de szart sem ér az erőfeszítésük.

 

Ezt is elhessegette. Csak azt érzékelte, hogy a zene hangjai összevissza verődtek a falak között, ők pedig négyen elmerülve hallgatták. Gézánál elérkezett a szürke zóna, kiürült az agya és pár másodpercig lebegett a lét és nem lét képzeletbeli határán. Az ilyen ájult helyzetekben volt talán a legközelebb Istenhez és a zenéhez. Legalábbis ezt gondolta, amikor újból kinyitotta a szemét.

 

Oldalra nézett. Majd hirtelen, minden átmenet nélkül elkezdte ütemesen emelgetni a lábát. Először a mellette fekvő nő vette észre, hogy Géza az ütemekre hol a jobb, hol a bal lábát lendítette fel. A nő csak nézte, majd megértette, és ő is elkezdte emelgetni a lábait. Pár perc múlva már mind a négyen végezték a maguk sajátságos tornamutatványát a zene ütemére.

 

„Itt nem állhatok meg” – gondolta Géza. „Kíváncsi vagyok, hogy meddig bírják.”

 

A lábemelgetés közben a jobb karját kinyújtotta a füle mellett, majd azt is elkezdte le és fel emelgetni.

 

A nő másodpercek alatt levette, hogy megújult a koreográfia. Kinyújtotta a jobb karját ő is a füle mellett, és elkezdte emelgetni. Kisvártatva a többiek is ráeszméltek, hogy valami változás állt be, és elkezdték ők is utánozni a mozdulatokat.

 

Pár perc múlva a bal karját is kinyújtotta Géza, és azt is ütemesen emelgetni kezdte, a többiek követték őt. A végén már úgy néztek ki az oltár előtt, mint egy vízi balett tagjai, akik gyakorolták az újabb koreográfiájukat a következő versenyre a szárazföldi edzésükön. Ez így ment még egy órán át.

 

A koncert végére már teljesen kifáradtak, de ezt csak akkor fogták fel, amikor az utolsó billentyűt is leütötte az orgonista. Leejtették a végtagjaikat. Ekkor hatalmas tapsvihar tört ki, éljeneztek, bravóztak. A nézők azt hitték, hogy a mutatványuk a koncert része volt.

 

Az indák megkönnyebbülten sóhajtottak fel alattuk, mert tudták, hogy lassan vége van a gyötrelmüknek, és újból kinyújtóztathatják a kacsokat. Ahogy a négyesfogat feláll a szőnyegről, megint a béke és a boldogság járja majd át a szirmaikat, a leveleiket.

 

Az ováció végén Gézáék megvárták míg mindenki kiment a templomból, aztán ők is felkeltek. Kezet fogtak egymással, egy szót sem szóltak, majd lárvaarccal mindannyian mentek a maguk útjára.

 

Nem beszéltek meg semmit, mert tudták, a következő koncerten úgyis találkozni fognak. Akkor megint előadhatják a most már jól begyakorolt, az orgona dallamát kiteljesítő koreográfiájukat. Arra a zenére, amit csak ők értenek meg valójában a mozgáson keresztül.

 

A koncert másnapján Géza megvette a kedvenc újságját a kedvenc újságárusánál. Amikor kinyitotta, az utolsó előtti oldalon meglátta a cikket a tegnapi orgonahangversenyről. A címe az, hogy „Hanyatt fekve élvezték a dallamokat”. Majd úgy folytatódott, hogy különleges koreográfiával dobták fel a szervezők Bach D-moll toccata és fúga darabjának előadását a templomban. Négyen adták elő a semmihez sem fogható balettjukat az oltár előtt fekve. Már a fél város erről a bemutatóról beszél.

 

Az újságíró szerint a nézők között volt, aki megrökönyödött az előadáson, és felháborodottan blaszfémiát kiáltott. Más viszont kíváncsian várja a következő műsort, mert neki tetszett, ahogy a zene ütemére mozgott a négyes. Többen válaszokat követelnek és tudni akarják, hogy mi volt ennek az egész előadásnak az értelme és célja. A szerző szerint több néző is elhatározta, hogy információkat fog kicsikarni a fekvőbalett tagjaiból a soron következő előadás után.

 

Gézát azonban nem érdekelte a fél város felzúdulása, kíváncsiskodása. Már az újabb koncertre fókuszált. Arra gondolt, hogy pár perc múlva az oltár előtt fekve megint elmerülhet az orgona dallamaiban.

 

Ahogy a sarkon állt és gyűrögette az újságot, odalépett hozzá egy férfi. Nem szólt semmit, csak nézte Gézát. Aztán egyszerre megfordultak és az utca túloldalán levő templom felé indultak. Egyszerre léptek, egyszerre lóbálták a kezüket. Mire a bejárathoz értek, már tízen léptek ugyanarra az ütemre.