A melegszendvics

Mikor Lilla odaér a kör alakú, a vasúti pénztárakat magába záró gombához a Déli pályaudvar üvegezett, szűrke kövekkel burkolt első emeletére, a sor már majdnem a peronokig ér. Két pénztárnál és pénztárosnál sosem dolgozik több a legnagyobb forgalomban sem. A MÁV jelszava: ha akarsz jegyet, menj ki órákkal az utazás előtt, akkor van esélyed, hogy meg tudd váltani a vonat indulásáig.

Miközben vár a sorára, a kalitka túloldalán levő újságost nézi. Pici, törékeny, szemüveges szürke hajú nő. Nyári vászonnadrág és piros póló van rajta, akkurátusan pakolgatja az újságokat a pulton. Ahogy így bámulja, rájön, hogy pont ilyen nagyit akar magának. Néha, amikor vásárol nála egy-két újságot, beszélgetnek.

Halkan beszél a néni, tömören, velősen fogalmaz. Amit mond, az beleég az ember agyába. A múltkor Lilla azt fejtegette, hogy mennyire kevés pénz manapság 500 forint egy hétvégi balatoni kiruccanásra. A néni csak mosolygott és annyit mondott:

- Egy lófasz és esti fény. Nem kevés az. A vasútállomások büféjében sajtos, sonkás, erőspaprikás melegszendvicset lehet kapni. Az kitart reggeltől estig.

Ezen akkor elgondolkodott Lilla, és azóta is csak az állomások büféjében eszik. És tényleg ki lehet jönni így a pénzből.

Most, ahogy figyeli a nénit, az idős asszony egyszer csak felnéz az újságok pakolásából, a szemüvegén keresztül érzelemmentesen pont a lányra mered. Tétován int neki Lilla, a néni vissza, biztató mosoly ül ki az arcára. Olyan, mintha azt mondaná, hogy „jó utat”.

Mire megveszi a jegyét, alig marad pár perc a vonat indulásáig, nincs idő a beszélgetésre.

Felugrik a vagonba, és két, tyúkokkal teli ketrec és két szatyor kukoricadara között ücsörgő kendős, nagyszoknyás kofa mellett meglát egy fél farpofányi üres sávot. Nem lehet megállapítani a nők korát, mert a kendő és a népviselet a koruktól függetlenül öregnek láttatja őket. Ahogy nézi őket arra gondol, hogy már csak a kakas, a lúd, a malac és a tehén hiányzik, és a vagon máris átalakulna egy büdös tanyává.

A nyári meleg beszorul a vonatba, így még elviselhetetlenebb az állatok bűze. Ahogy forognak a tyúkok a ketrecben, hol a tolluk repül ki a fonatok között, hol pedig hallani, hogy hátul kieresztik az elől betermelt darát. A szag ekkor még elviselhetetlenebbé válik, de láthatóan ez egyáltalán nem zavarja a kofákat.

Mindegy, legalább van helye, és ahogy elnézi a két kortalan nőt, nagy valószínűséggel már Kápolnásnyék magasságában úgyis le fognak szállni. Jobb ez így, mintha egy olyan vagonban tudott volna leülni, ahol dohányoznak. A füstöt utálja.

Elindul a vonat és a két kofa tényleg leszáll nagy kotkodácsolás közepette alig fél óra után Kápolnásnyéknél. Helyüket átveszi egy család.

Ők legalább nem kotkodácsolnak és nincs kukoricaszaguk. A férfin fehér nylon ing és műszálas barna hosszú nadrág feszül. A lyukacsos szandáljából kikandikál a lábujja. A nő kontyba rendezett haja alól fekete tussal kihúzott szemek pislognak. A kartonanyagból készült virágos tunikáján látszik, hogy nemrég vette a Luxus Áruházban. A két fiún kék rövidnadrág és sárga póló feszül, és az apjukhoz hasonló szandálban tipegnek. Mind a ketten folyamatosan kérdeznek a Balatonról, az időjárásról, a szállásról. A szülők pedig próbálnak türelmesen válaszolni.  A legtöbbször az „ott vagyunk már?” kérdés hangzik el a két nyughatatlan kiscsávótól. Nem bírnak egyhelyben maradni, már szétrúgták Lilla térdét, ahogy forognak az ülésen, amikor hol feltérdelnek, hol visszaülnek a seggükre.  

Végül Siófoknál leszáll az „ott vagyunk már?” család. Lillának Balatonföldvárig szól a jegye. Ott várja a barátnője, aki már lefoglalta a szokásos kis szobájukat.

Nem túl nagy és nem is mondható modernnek a szállásuk. Lambériával burkolták be az összes falát, még a plafont is. Ódon, a ’70-es évek avitt dohszagát magába záró, nagy gombos szekrényeket zsúfoltak bele. Két ágy, egyszerű asztal két kárpitozott székkel várja, hogy valaki használatba vegye őket. Egy mosdó van csak a szobában, a fürdőszoba és a vécé a folyosó végén.

Mikor Lilla belép a szobába, iszonyatos rendetlenség tárul a szeme elé. Négy pár cipő szanaszét a szoba különböző pontjain, az asztal és a székek alá is jut belőlük. Rózsaszínű bugyi lóg a szekrény gombján, vizes fürdőruha a földön összegyűrve. Nadrágok, szoknyák az ágyakon.

- Ági, hol vagy? – üvölt fel.

Egyszer csak nyílik a szobaajtó és megjelenik Ági.

- Helló, nem tudtam, hogy mikor jössz – mondja.

- Helló, baszki, mi ez a rendetlenség? Olyan, mintha atomtámadás érte volna a szobát. Csinálj rendet! – mondja ingerülten.

- Jól van, na – mondja Ági – csak ketten vagyunk, most mi a gondod?

- Az, hogy a táskámat nem tudom lerakni, akkora a rendetlenség – válaszolja már kevésbé ingerülten Lilla.

A lefekvés idejére végül a helyükre kerülnek a ruhák, cipők a dohszagú szekrényben. A fürdőruha a fregolin várja a jobb sorsát, de leginkább a Balaton vizét.

A reggeli ébredés után már miden simán megy. Összeszokott párosként keringőznek a szobába. Az évek alatt kialakult, hogy Lilla mos fogat először, majd Ági következik. Eldöntik, hogy most sortban és pólóban mennek a strandra, és este is ebben a szerelésben buliznak majd.

Ahogy becsapódik mögöttük a szállásuk ajtaja, az irányt rögtön a vasútállomás büféje felé veszik, ahol a sajtos, sonkás, erős paprikás melegszendvicseket tolják egy kávé kíséretében. Csak az után jöhet a siófoki strand.

Egész nap döglés. Aztán kicsi pancsolás és döglés. Víz, döglés, víz, döglés. Aztán este jön a diszkó.

Este, amikor leülnek a bárpulthoz, rögtön két srác kerül elő. Az egyik magas, barna és sportos. Pólóban, farmerben feszít. A másik szőke, kicsit testesebb, és köldökig kigombolt pálmafás ingben és farmerben riszálja magát. Táncolni hívják a lányokat. Nem is tolják rosszul, kicsit rongylábasok.  

A diszkógömb reggel ötig forog, addig isznak és táncolnak. A lányok az első vonattal mennek vissza Balatonföldvárra. Dél után a függönyön keresztül beszűrődő napsugarak piszkálják fel a szúrós, könyörtelen csápjaikkal a bulizós párost. Kicsi, másnapos lődörgés után fogmosás, zuhanyzás és irány az állomás, ahol már várja őket a melegszendvics.

Ahogy kilépnek a házból a legnagyobb meglepetésre ott találják Ági pasiját. Nem szól semmit, csak kézen fogja a barátnőjét és elindul vele földvári strand felé. A meglepetéstől a lányok el sem búcsúznak egymástól, Lilla egyedül megy az állomásra a sonkás szendvicsért. Már ott várja a pulton a kaja és egy kávé. Ahogy végez szinte rögtön jön a siófoki vonat, fél óra alatt kint van megint a strandon.

Döglés, víz, úszás, pancsolás. Döglés, víz, úszás, pancsolás.

Valahogy eltelik az aranyba és szélbe burkolódzó, lángos és sült halszagban úszó délután. Megérkezik az este. Irány a diszkó. Ezúttal egyedül vág neki a táncos-piás éjszakának. Jól érzi magát így is. Mindenki kedves, van, aki fizet neki egy italt, más felkéri lassúzni.

Egyszer csak előkerül a barna srác. Ma is farmer van rajta csak egy másik pólóval. Jó az illata. Nemrég kezdték árulni a boltokban az öreg fűszert, ennek az arcszesznek az édeskés szaga mindig leveszi Lillát a lábáról. Megfoghatatlan, éteri keveréket, a nyár illatát kotyvasztották ki benne. A barna srác felkéri táncolni.

A diszkógömb megint öt óráig forog. Akkor a lány elköszön és irány az állomás. Szinte percre pontosan ugyanakkor ér a szállásukra, mint előző reggel. Most annyi a különbség, hogy egyedül van.

Dél után a napsugarak keltik fel a szúrós csápjaikkal, tüsszögésig birizgálják az orrát.

Kicsit kótyagos még, de jóleső érzés fogja el, amikor visszagondol az éjszakára. Felöltözik, és ahogy kilép a házból egy ismerős alakot pillant meg, és megcsapja az orrát a nyár illata. A barna srác odalép és egy sonkás melegszendvicset nyújt a lány felé, majd azt mondja:

- Ez a legjobb kaja a világon. Nagyanyám is mindig azt mondja, hogy a vasútállomáson kapható sonkás, sajtos, erőspaprikás melegszendvicsnél nincs jobb.  

- És hol maradt a kávé? – kérdezi Lilla.

- Majd a strandon kapsz egyet – jön a válasz.

- Egy lófasz és esti fény. Kávé nélkül nem tudok eljutni a strandig – mondja röhögve, és elindulnak az állomás felé.

A strandon aztán ugyanaz a ritmus, döglés, víz, úszás, pancsolás. Most annyi a különbség, hogy az újságárusnál vesz magának Lilla egy Nők Lapját, majd a sráccal vízibiciklit bérelnek. Tekerik a pedált, gyök kettővel hasítják az alattuk fodrozódó vizet. A hattyúk tisztes távolságban elúsznak mellettük, néha oda is sziszegnek, mert vigyáznak, nehogy emberi kéz érintse a tiszta fehér tollukat. Az ormótlan szerkezettel kerülgetik a feltartott fejű úszókat, akik épphogy fent tudják tartani magukat a vízen ezzel idétlen mellúszással.

Tesznek néhány kört a part mentén, és szép csendben eltelik a délután, majd jön az este. 

Ketten indulnak a diszkó felé, amikor a bejáratnál meglátják a sírástól maszatos arcú Ágit. Kétségbeesetten int Lillának, aki odalép hozzá.

- Mi történt – kérdezi.

- A rohadék lebukott, megcsalt – mondja Ági.

- Szard le, tök helyes srácok vannak itt a dizsiben, majd találsz másikat – vigasztalja Lilla.

- Igen, persze, de azt hittem, hogy szeret. Szar volt így pofára esni – válaszolja Ági.

Ekkor a srác odalép, és szó nélkül megfogja mind a kettőjük kezét. Vezeti őket feltartott kézzel, mint a dívákat, egyenesen a táncparkettre. Majd elkezd hol az egyikkel, hol a másikkal táncolni. Oldódik a feszültség. A karok, lábak néha összeérnek, de nincs benne semmi agresszív nyomulás. A lányok most királynőnek érzik maguk. Felséges, éteri lénynek, akiket a tenyerén hordoz a jóság és a kedvesség. Soha ennyi odafigyelést nem kaptak senkitől.

Másnap ötig tart a tánc. Majd a szállás helyett az állomásra mennek, mert kezdődik a meló reggel nyolckor Pesten. Kell az 500 forint a következő hétvégékre.

Lilla búcsúzáskor megpaskolja a fiú hátát az összetekert Nők Lapjával. Az újság címlapjáról értetlenül bámul a fabulonos Ági, és a gyűrődéstől olyan a szeme, mintha bandzsítana. 

Nem beszélnek meg semmit. A következő hétvégét majd kihullámozza az univerzum.