Az orgona

Az első hang az egyik csipkézett ablakkeretről pattan le. A második egy üveges tekintetű angyalt talál orrba, a harmadik a szószék karfáját találja el, a negyedik majdnem leveri az oltár feletti keresztet. Aztán ezek négyen összekapaszkodnak és egy dallammá állnak össze. Drámai, zenei nagymonológ kering a hallgatók feje felett. Olyan, amibe még az ember végbele is bele tud borzongani.

Pontosan ilyen élményt nyújtott a férfinak, amikor először hallotta Bach D-moll toccata és fúga darabját. És azóta sincs ez másként. Az orgonáért egyébként is megőrül. Ebben a hangszereben van valami felséges, iszonyatos színpadiasság. Olyan, amitől az ember hosszában vágná fel az ereit, ha lenne hozzá mersze, de ehelyett inkább élvezi, mert borzongatóan jó.

Szóval, amikor először hallotta a D-mollt, még csak 11 éves volt. Két hangszórós, akkori mércével mérve menő és a közvélekedés szerint is jó minőségű, mintegy negyven centi hosszú, ezüstszínű kazettás magnóból törtek elő az első drámai hangok. Nem is bírta állva, ülve hallgatni, le kellett feküdnie. Becsukta a szemét és feküdt a Domus Áruházból vett piros és kék, baromi divatos mintás, kockás szőnyegen a nappaliban. Érezte, ahogy a parketta hidege átsüt a vékony kárpiton, de nem zavarta, mert a dallam körbefonta, betakarta, melegítette, majd elvitte a szürke zónába. Olyan helyre, ahol a béke és a nyugalom várta. Ahol kizárta a világ zaját és sokszor önmagát. Olyan helyre, ahová csak az orgona tudta elvinni, más hangszer nem.

Aztán, amikor vége lett a darabnak, akkor visszatekerte. Ezt megcsinálta mindennap legalább kétszer, hétvégén ötször. Ez így ment körülbelül két évig, majd elunta és többet nem kereste a Bach-kazettát.  

De az orgona szeretete megmaradt, és amikor tehette, elment egy hangversenyre. Ezek zömét templomokban tartották. Volt olyan is, hogy kórust hívtak az orgona mellé. Ezeket a darabokat nem nagyon szerette, mert úgy érezte, hogy a pokoli kornyikálással megtörik a sípok földöntúli hangjait. Azonban a leküzdhetetlen vágy, hogy a drámai dallamokkal kábítsa magát mindent felülírt és kibírta a legtöbbször nőkből álló énekkar produkcióját.

Egy dolog azonban mindig izgatta ezeken a hangversenyeken. Már-már annyira a hatalmába kerítette a gondolat, hogy szinte a rögeszméjévé vált. Mi lenne, ha kifeküdne az oltár elé a koncert közben?

Persze nem merte megcsinálni, mert nem illik, és félt tőle, hogy kivezetnék a hangversenyről. Ilyenkor inkább lehunyta a szemét és ülve próbálta élvezni a dallamokat, futamokat. Elképzelte, ahogy a hangjegyek orrba verik az angyalt, lepattannak a szószékről és kiütik az ólomüveget az ablakkeretből.

A mai nap azonban más, most úgy érzi, hogy nem bír egyhelyben ülni. Egyre idegesebben jár a lába. Úgy rázza, mint a teniszmeccsen a játékosok két gém között, mert nem akarják, hogy lemerevedjenek az izmaik.

Rázza és rázza, majd nem bírja tovább, és hirtelen felegyenesedik ültéből. A mögötte ülő nem érti a helyzetet és elkezd suttogni neki, majd rángatja a zakója alját, hogy tegye le a seggét. Nem reagál rá, csak néz, és tudja, hogy mit kell tennie. Elnézést kér a mellette ülőtől és elszántan kifelé araszol a padból.

- Mit csinál? – kérdezi suttogva a padsor szélén ülő. -Valami baj van? Tudunk segíteni?

- Nem köszönöm – válaszolja. - Csak előre akarok menni.

Megrökönyödött hallgatás és elképedt sutyorgás üti fel a fejét a padsorokban.

Nem törődik velük, csak megy, egyenesen előre. Szerencséje van, mert az oltár elé szőnyeget terítettek. Kék és piros minták tekeregnek rajta, indás virágok néznek vele farkaszemet, és azt susogják, hogy „ne-ne-ne-ne, ne feküdj le-le-le-le”. Elmosolyodik, és azt gondolja: „leszarom, itt és most nincs visszaút, lefekszem, ti meg alattam fogtok kornyadozni”. Aztán leguggol, majd leül és szép lassan hanyatt dől.

Nem történt semmi. Nem jön senki. Csak halk, döbbent morajt hall a padsorokból. Aztán meg a csöndet, jobban mondva a tiszta dallamokat.

Pár perc múlva újból mozgolódás támad az egyik sorban. Odafordítja a fejét és látja, hogy egy nő igyekszik a padok közötti folyosó felé. Ahogy kiér nem a bejárat felé indul, hanem az oltár felé.

„Ez érdekes, most mi következik? Felszólít, hogy azonnal kelljek fel?” – teszi fel a kérdést magában, és elmosolyodik. A nő közeledik. Apró léptekkel, kényelmes tempóban. Bal-jobb-bal-jobb. Még három lépés és mellé ér. Megáll a fekvő férfi mellett. Aztán leguggol, leül és szép lassan lefekszik. A férfi látja, ahogy a gerincoszlopának csigolyái, mint egy hajlékony gyöngysor szépen meghajolnak ahogy hátra dől, majd, amikor mellé fekszik, kiegyenesednek. A csigolyák közötti apró kicsi porckorongok pihenőhelyzetbe kerülnek és szép lassan kezdenek megnyúlni a csontokkal együtt.

Már ketten fekszenek. Majd újból mozgolódás támad és most újabb két ember jön. Ők is komótosan közelítenek az oltárnál fekvő két alakhoz. Odaérnek és szép lassan lefekszenek.

A zene zeng-bong a falak között, ők pedig négyen elmerülve hallgatják. Aztán a férfi gondol egyet és elkezdi ütemesen emelgetni a lábát. Először a mellette fekvő nő veszi észre, hogy az ütemekre hol a jobb, hol a bal lábát lendíti fel. A nő csak nézi, majd megérti, és ő is elkezdi emelgetni a lábait a férfival együtt. Pár perc múlva már mind a négyen végzik a maguk sajátságos tornamutatványát a zene ütemére.

„Itt nem állhatok meg” – gondolja a férfi. „Kíváncsi vagyok, hogy meddig bírják.”

A lábemelgetés közben a jobb karját kinyújtja a füle mellett, majd azt is elkezdi le és fel emelgetni.

A nő másodpercek alatt leveszi, hogy megújult a koreográfia. Kinyújtja a jobb karját ő is a füle mellett, és elkezdi emelgetni. Kisvártatva a többiek is így tesznek.

Pár perc múlva a bal karját is kinyújtja a férfi és azt is ütemesen emelgetni kezdi, a többiek követik őt. A végén már úgy néznek ki az oltár előtt, mint egy vízi balett tagjai, akik most gyakorolják az újabb koreográfiájukat a következő versenyre a szárazföldi edzésükön. Ez így megy még egy órán át.

A koncert végére már teljesen kifáradnak, de ezt csak akkor fogják fel, amikor az utolsó billentyűt is leüti az orgonista. Leejtik a végtagjaikat. Ekkor hatalmas tapsvihar tör ki, éljeneznek, bravóznak. A többiek azt hiszik, hogy a mutatványuk a koncert része volt.

Az ováció végén megvárják míg mindenki kimegy a templomból, aztán ők is felkelnek. Kezet fognak egymással, egy szót sem szólnak, majd lárvaarccal mindenki megy a maga útjára. Nem beszélnek meg semmit, mert tudják, a következő koncerten úgyis találkozni fognak. Akkor megint előadhatják a most már jól begyakorolt, az orgona dallamát kiteljesítő koreográfiájukat, arra a zenére, amit csak ők értenek meg valójában a mozgáson keresztül.

A koncert másnapján a férfi megveszi az újságját. Amikor kinyitja, az utolsó előtti oldalon meglát egy cikket a tegnapi orgonahangversenyről. A címe az, hogy „Hanyatt fekve élvezték a dallamokat”. Majd úgy folytatódott, hogy különleges koreográfiával dobták fel a szervezők Bach D-moll toccata és fúga darabját a templomban. Négyen adták elő a semmihez sem fogható balettjukat az oltár előtt fekve, a fél város már erről a bemutatóról beszél.

- Idióták. Azt sem tudják, hogy miről írnak – horkan fel. Majd a haragja ahogy jött, úgy el is száll. 

Már újabb ötletet eszelt ki, pontosan tudja, mit fognak csinálni a következő hangversenyen. Hiszen a cikk arra legalább jó, hogy legközelebb többen csatlakozzanak hozzájuk. A végén pedig hatalmas, világméretű, zenében és boldogságban úszó mozgalommá válnak. És így legalább majd egyszer mindenki megérti, miről zúg, búg, sípol az orgona szobrok és falak között pattogó dallama.