Az óra

Bizsergett a feszültség a bőre alatt a C22-ön. Soha nem tudja, hogy mi váltja ki ezt. Van amikor a vízhiány, máskor a sok gyomorsav, megint máskor az álmosság. Most inkább a gyomorsavra tippel.

Ránéz a csuklójára, mert tudni akarja, mennyi az idő. Ekkor eszmél rá, hogy nincs meg a kék számlapos, ezüstszíjas karóra. A bizsergés rémült idegességbe csap át.

- Hova a büdös francba tehettem – csúszik ki a száján félhangosan.

Ahogy kétségbeesetten keresi a zsebeiben és a táskájában, rájön, hogy mennyire fontos neki ez az óra. A ketyegése figyelmezteti az élet végességére. De magában hordozza a jövőt. Az új kalandok, tennivalók pontos időpontját jelzi a maga konok és engesztelhetetlen módján.

De az óra nemcsak ezért fontos, hanem azért is mert a férjétől kapta. A múlt ködébe vesző születésétől számított harminckettedik évben egy csokor rózsa kíséretében adta oda a nőnek. Az első perctől imádta, de csak a második évben jött rá, hogy a gyűrűje kék kövéhez választotta a smaragdkék számlapos órát a férje. Ezek a pici gesztusok mindig lenyűgözik a nőt. Soha nem kéri számon rögtön a férje, megvárja, hogy magától jöjjön rá ezekre a kedvességekre. És amikor elmondja a felfedezését, és elnézést kér, hogy csak most látta meg az összefüggést. A férfi pedig szelíden mosolyogva annyit mond ilyenkor, hogy „nem baj, és igen, így akartam”.

A nő viszont nem akarta elhagyni az órát. Tovább keresgél, és már az ülés alatt kúszik-mászik, majd az előtte ülő lába körül matat. De semmi. Az óra valahol máshol jár. A végtelen időt magába zárva ketyeg egy ismeretlen helyen. Aztán hirtelen bevillan, hogy a szálloda éjjeliszekrényére tehette, és ott is maradt.

Ekkor felegyenesedik, és kilép az üléssorból.

- Nekem le kell szállnom – közli a légikísérővel, aki megdöbbenve néz rá.

- Hölgyem, mindjárt felszállunk, a gép ajtaját most csukják be – válaszolja kicsit indignáltan.

- Nem érdekel, én leszállok – válaszolja és határozott léptekkel elindul a még nyitva levő ajtó felé.

A többi utas nem érti a helyzetet, csak bámul. Érzi, ahogy a furcsa viselkedése miatt felkorbácsolódott felháborodás hullámai csapkodják a hátát.

Már az ajtónál áll, amikor a másik légikísérő megszólal.

-Biztos, hogy le akar szállni? Nem tudjuk garantálni, hogy kijut a beszállási folyosóról – mondja, és közben látni rajta, hogy tényleg aggódik.

-Nem érdekel, nekem mennek kell. Kérem, hogy engedjenek leszállni – válaszolja a nő ellentmondást nem tűrő hangon.

Nem szól senki semmit, csak szélesebbre nyitják az ajtót, és engedik, hogy a láthatólag zakkant utas kilépjen a senki földjére. A csőben haladva érzi, hogy egyre közelebb kerül az elveszett órához, az idő és a férjéhez való kötődés forrásához. Még egy pár méter és eléri az üvegajtót, ott már minden rendben lesz.

Az ajtó azonban nem nyílik. A nő rángatja, de a zár nem kattan.

- A büdös rohadt francba – szalad ki a száján, és ekkor a légszomjjal társuló klausztrofóbia kúszik elő az eddig zsibongó bőre alól. A légszomj győzött. Próbálja egyenletesen venni a levegőt. Ez valamelyest lecsillapítja a pánikrohamot.

Néz bután az üvegen keresztül. Látja, hogy jönnek-mennek az emberek, ők is látják a nőt. Nem sokat foglalkoznak vele. 

Integet, mutogat, hogy szeretne kiszabadulni.

Ők nézik, majd elfordulnak és nem történik semmi.

Fél órán át tartó kapálódzás után elege lesz, úgy dönt, hogy akkor inkább csak bámulja őket. A férje úgy is azt mondaná, „nem baj, majd megoldódik a helyzet”. Az üvegajtó adja neki az élet látható szeletének keretét. Az élőkép jobb széléről egy anyuka érkezik a gyerekével. A nő harmincas lehet, a gyerek nagyjából hatéves. Az anya maga elé néz, céltudatosan robog a beszállóhelyre. A gyerek szinte repülve fut mellette, hogy lépést tudjon tartani vele. Ahogy rohan, az üvegajtó mögé zárt dekoratív, nagy mellű, miniszoknyás asszonyt nézi a kicsi, miközben a mutatóujja eltűnik az orrlyukában.

Erről bevillan a nőnek, hogy a gyereke háromévesen feltúrta az orrába a csokiba rejtett játékot. Hosszú percekig nem tudták, hogy miért üvölt kétségbeesetten, miközben az ökle már eltűnt az apró orrlyukában. A nőt akkor is elővette a pánik. Mikor rájöttek, hogy mi baja a gyereknek, kétségbeesetten próbálták kiszedni a cuccot, de úgy rúgkapált, dobálta a testét, hogy nem lehetett hozzáférni. Végül a kórházban tudták annyira lenyugtatni, hogy a doki egy csipesszel kikotorta a bábut a vöröslő fejű gyerek szaglószervéből. Amikor diadalittasan felmutatta a műanyag tűzoltót, elröhögte magát és azt mondta, „lehet, hogy baj van a toronyban”.

Ettől a mondattól a nő teljesen kiakadt, és amikor kiléptek a kórház ajtaján azt mondta:

- Ez egy seggfej.

A férje akkor is csak nyugodtan mosolygott és azt válaszolta:

- Nem baj, túl vagyunk rajta, remélhetőleg többet ide nem kell jönnünk – és adott egy puszit a takonytól és a könnyektől maszatos gyerekük arcára, aki ismét lelkesen túrta az orrát a férfi karjában.

A férje nyugalmát keresi most magában az ajtó mögött. Azon tanakodik, hogyan tudja a pánikrohamot teljesen kisöpörni az életéből. Hirtelen hatalmas kavarodás támadt az üvegfalon túl. A kép bal oldalától mindenki jobbra kezd futni. Olyan, mintha bombariadót fújtak volna vagy visszafelé menne az idő. De azt nem fújhattak, hiszen akkor az üvegkalitkában is hallaná a nő. Másik folyósra irányíthatták át őket a beszálláshoz. Aztán a kavargó tömegből kilép egy biztonsági őr és felé indul.

- Végre kinyitja ezt a kurva üvegajtót – mondja hangosan a nő.  

De nem történik semmi. Az őr megáll az ajtó előtt és úgy kezdi el mustrálni a láthatóan ideges nőt, mint ha az emberi faj egy különleges példánya lenne. Próbál a biztonsági emberrel kommunikálni az ajtón keresztül, de láthatón nem ért semmit. Ekkor úgy dönt, hogy közelebb csalogatja az üveghez, ezért hívogatni kezdi az ütemesen kinyújtott majd begörbített mutatóujjával. Siker. Az őr két lépést tesz előre, de nem hajlandó ennél többre.

A nő kalimpál az ujjával, és bűvöli az őrt.

Az visszabámul és próbálja megérteni a nőt.

Aztán a férfi hirtelen elfordul és elindul balra. Ekkor a nő már az összeomlás szélén van, a pánikrohamról is megfeledkezik, csak arra tud koncentrálni, hogy ki kell jutnia ebből a kalitkából.

A bezártságot a férje mellett is megélte. Még pár éve egyszer a liftben ragadtak a hétemeletes házukban. A szerkezet egyet nyekkent és megállt a negyedik és a harmadik között. Először azt gondolták, hogy áramszünet, és csak egy pillanatra állt le a rendszer. De, amikor már percek óta nem mozdult a fülke, rá kellett jönniük, hogy bekrepált a lift. A pánik akkor is elővette a nőt, de pár másodperc alatt sikerült leküzdenie. Arra gondolt, hogy ha a férje kap levegőt ebben a drótra függesztett dobozban, akkor ő is tud lélegezni.

Aztán felhívták a távfelügyeletet, és a lift belső falára szegezett fémpanelból beszélő arctalan idegen megígérte, hogy mindjárt kiszabadítják őket. A mindjárt az két órát jelentett, addig ott álltak a liftben összebújva. Mikor a fülkét végre leimádkozták a földszintre, akkor a szerelők vigyorogva élcelődtek: „legalább volt jó két órájuk, igaz?”.

A nő teljesen elborult ettől a megjegyzéstől, és a házból kifelé menet megjegyezte:

- Seggfejek. Inkább a liftet tartanák karban normálisan.  

A férje csak annyit válaszolt a szája görbületében megjelenő mosollyal, hogy:

- Nem baj, legalább volt két nyugodt óránk egymással.

Most ebben az üveges oldalú kalitkában a nyugalmat egy teljesen távoli és elérhetetlen állapotnak gondolja a nő. Nem ért semmit, és lélekben már kezd felkészülni arra, hogy a legközelebbi utasfelvételnél fog csak kiszabaduljon innen.

Aztán bal felől hirtelen megint megjelenik az őr egy nővel. Odalépnek az ajtóhoz és hirtelen megmozdul a szerkezet. A nő szinte ujjong. Gondolatban már a szálloda felé vezető úton jár, és kezdi összerakni az angol mondatokat, hogy elmagyarázza a recepciósnak, miért kell őt visszaengednie a 22-es szobába.

Azonban a repülőtérről való kijutás a biztonságiak szobájában folytatódik, ahol részletesen el kell magyaráznia, hogy miért szállt le a Budapestre tartó gépről és meddig akar Berlinben maradni, ha kiengedik a tranzitzónából.

Mire véget ér a kihallgatás az utolsó járat is elhagyta a repteret, így nincs más választása, mint hogy megígérje, a másnapi budapesti járattal elhagyja az országot.

A reptérről taxival megy a külvárosi hotelbe, ahol a recepciós készségesen felengedi a kitakarítatlan szobába még egy éjszakára.

Amint belépett az ajtón, rögtön az éjjeliszekrényhez megy. Látja, hogy a lámpa mellett nincs az óra, így elkezdi szisztematikusan átnézni a fiókot, de sehol semmi. Csak a Biblia, toll és jegyzetfüzet lapul a mélyén.

Átnézi a ruhásszekrényt, átkutatja a szoba minden sarkát, benéz a fürdőszobai fiókokba.

Több órai keresgélés után elkeseredetten és fáradtan rogy le az ágyra, az idegesség zsibong a végtagjaiban. Hajnali három óra van, marad még négy órája az alvásra a reggeli gép indulásáig.

Amikor másnap reggel felébred, ismerősnek tűnik minden. A halvány sárgára festett szoba, az ébenszínű éjjeliszekrény, az ággyal szemben levő csendélet kép is az otthonára emlékezteti. Amikor leteszi az ágy mellett levő kék-sárga mintás szőnyegre a lábát, gyanút fog. Leveszi a szobainasról a köntösét és kimegy az előszobába. A hosszú folyosó oldalán képek lógnak, a bejárat melletti kicsi asztalon a táskája és a kulcsai hevernek. Elbotorkál a konyháig, ahol a meglátja a férjét. Semmit sem ért.

- Jó reggelt – mondja bizonytalanul.

- Jó reggelt – válaszolja mosolyogva a párja. – A gyereket elvittem az oviba, hagytunk aludni, mert fáradt voltál tegnap este.

- Akkor jöttem meg Berlinből? – kérdezi a nő értetlenül.

- Nem holnap reggel indulsz. Elfelejtetted? – kérdez vissza a férfi.

- Nem, persze, tudom, csak még reggel van – mondja, a kávés bögre felé nyúl, és leül a konyhaasztalhoz. Ekkor meglátja a konyha ablakpárkányán a kékszámlapos órát, az idő forrását. A mutatók visszafelé járnak.