Mézes élet

Írta: Metz Edina 

- Vedd fel a kiflicsücsköt!

- Nem veszem! – ordítja vissza az ötéves, és közben rázza a fejét, repked a két copfja.

- Azt kértem, hogy vedd fel! – mondom emeltebb hangon.

- Nem... – válaszolja, és néz rám konokul, miközben a vajas morzsa billeg a szája szélén, a két keze meg csupa méz.

- Ok, miért nem akarod felvenni? – kérdezem a gyerekpszichológus üzemmódban.

- Azért, mert kurva ronda, egészségtelen. Megégett a széle, te ezt nem látod? – kérdezi tőlem értetlenül.

Rámeredek, mint egy ufóra. Honnan szedi, hogy „kurva”? Egyáltalán tudja, hogy mi az a „kurva”? Mondjuk a mai gyerekek sokkal felvilágosultabbak az internet miatt, mint én voltam gyerekkoromban.

A múltkor kertgyomlálás közben hallom, hogy a szomszéd tinik arról társalogtak a teraszukon, milyen fojtogatós szexet láttak az interneten. Mennyire szörnyű volt, hogy a nőnek már lilult a feje, miközben élvezett.

Most az én fejem nem lilulni kezd, hanem vörösödni, mert értetlenül állok a gyerekem trágársága előtt.

- Figyelj, honnan szeded ezt a „kurva” dolgot? – kérdezem megdöbbenve.

- Te mondtad. Azt mondtak, hogy be kell írnod a kurva táblázatba – válaszolja.

Elnémulok. A büdös rohadt franc sem gondolta, hogy a gyerekben így megmaradnak a mindennapi életünk apró, számunkra semmilyen jelentőséggel nem bíró részletei. De mindegy. Ha kurva a csücsök, akkor felveszem én.

Miközben hajolok a kifliért, azért odaszólok az ötévesnek.

- Először is nem beszélünk így, nem mondunk ilyet. Másodszor, az, hogy én ilyet mondok, az sem szép, de ez nem jelenti azt, hogy neked ismételni kell. Okés? – nézek fel rá hajoltamból, és a kifli csücskét úgy tartom a kezemben, mint south parki Mr. Garrison a babáját.

A kezemben levő darab tényleg égett. Nem értem, hogy az ilyet miért nem szelektálják ki a szupermarketben. Az ötéves bezzeg megtenné, ha oda mehetne dolgozni. Valószínűleg többet keresne, mint én.

Grafika: Ildiko Nova

De nem mehet, nekem meg a kurva számítógépbe tényleg ki kellene töltenem az aktuális táblázatot. Ettől egyre jobban befeszülök. Tegnap azért nem értem a végére a munkámnak, mert helyettesítenem kellett egy beteg kollégát.

Ha én beteg lennék, akkor legalább nyugtom lenne. Például egy fertőzés remek alkalom arra, hogy ne menjek dolgozni és a családtagjaim is elkerüljenek. Mint a pestisest, akinek le fog esni valamelyik testrésze. Mondjuk az orra. Elképzelem magam orr nélkül. Az arcom közepén tátongó lukon keresztül legalább gyorsabban leérne a tüdőmbe a levegő.

Miközben ezen elmélkedem, bámulom a copfost, ahogy szétmézez maga körül mindent. A tányérja széléről aranyló fonálként csurog le az édes nektár az abroszra. A mézes kanalát is odarakta. A poharán, mint a pöpec cukorkoszorú a martinis pohár szélén, úgy billegnek az apró kicsi mézes morzsák. Rendíthetetlenül rágja a kiflijét, úgy néz ki, mint egy hörcsög.

Zúg a fejem, melegem van, valami nem stimmel az agyamban. Hirtelen összefolyik minden és mire megint látom a formákat, a gyereknek tényleg hörcsögfeje lesz. Az aranyló mézes fonál meg lassan körbeszövi, mint egy fátyol. Ekkor végre értelmet nyer számomra az „édes gyerekem” kifejezés.

Mikor lenyeli az utolsó falatot, és megitta az utolsó korty kakaóját, megremegnek a kicsi bajuszszálai. Lecsúszik a székről, és elindul az emelet irányába, de közben átszellemülten nyalogatja az ujjait. A másik mézes kezével mindent alaposan összefogdos. Az ajtót, a korlátot, a kilincset, az ágyát, a rózsaszínű, hellokittis ruháját. A méz pedig mindenhol kezdi beteríteni a lakást, úgy, mint a Nap fénye napnyugtakor. Estefelé mindig melegség járja át a téglákat, az ablakokat, a bútorokat a házban.

A gyerekem elhozta reggel a melegséget azzal, hogy mindent összemézezett.

A fejzúgás egyre rosszabb, és meg még inkább melegem lesz attól a gondolattól, hogy be kell mennem dolgozni, a meló után pedig az összes mézes cuccot le kell törölni a házban.

A rendmánia nem ismeretlen a családomban. Anyámon mindig vasalt a ruha, és a haját úgy lakkozza be, hogy egy szál sem szabadulhat el. A port sem tűri. Szinte minden nap letörölgeti az összes bútort, a ház minden tartozékát. Utálta, hogy rendetlen vagyok. „Addig nem mész sehova, amíg nem raksz rendet a szobádban. Szedd össze a széthányt ruháidat és a csokis papírokat” – mondta feldúltan, ahányszor belépett a szobámba kamaszkoromban.

A vécétető volt az Achilles-sarka. Mindig le kellett hajtani. „A vécétetőt azért szerelték rá a deszkára, hogy lehajtsák. Ezt így illik” – jelentette ki.

Nekem meg illik most már elindulni a mézes, hörcsögfejű gyerekemmel az óvodába, mert elkésem a melóból.

Kicsit jobban vagyok. Elindulunk, és miután kitettem az ovinál a copfost, megállok a melóhely előtti parkolóban. Most tudatosul, hogy a bennem fokozódó hőségtől megint lángol a fejem, a gyomrom két fala szép lassan összepréselődik. A savmolekulák furcsa táncot járnak a nyálkás felületen. Óvatosan kezdik szétbontani a rétegeit, és egészen a fekélyesedésig akarják folytatni az aknamunkájukat.

Húsz éve tolom ezt a raktárkészletezésnek nevezett szart. Egyre fáradtabb és unottabb vagyok, egy favágás az egész. Kreativitásra nincs igény, előrelépni nem lehet. Ha kell új főnök, azt mindig kívülről hozzák, soha nem rám gondolnak. Ilyenkor láthatatlanná válok. A szorgalmas, szürke eminenciássá, akire még bőven lehet pakolni munkát. Adminisztratív munkakörben vagyok, de ha kell, akkor ugorjak, és pakoljam a raktárban a cipőket, persze pluszpénz nélkül. Nem ilyen munkáról álmodoztam a főiskolán.

Az igyekezetem azonban kezd alábbhagyni. Beírom a külföldről beérkezett újabb cipőket a táblázatba. A gyomrom azonban forog, beszéd közben még rosszabb a helyzet.

Pedig folyamatosan felvilágosítással kell szolgálnom. Olyan vagyok, mint egy beszélő Google, a velem szemben ülő új kolléganő ugyanis állandóan kérdez. Tudni akarja, hogy a papucsokat vagy a csizmákat kell előbb beírni a táblázatba. Az is érdekli, hogy most ki pakol a raktárban, és egyébként is látni akarja a raktár polcain sorakozó árukészletet. Azt várja tőlem, hogy vezessem körbe.

Mire véget ér a délelőtt, már iszonyatosan rosszul vagyok. Helyettest kell keresnem a mai napra.

- Helló, Dalma! Figyelj, az a helyzet, hogy rosszul vagyok. Tudnád folytatni a munkámat? Pesztrálni kellene az új csajt is – rohanom le a folyosón felém száguldó fiatal kolléganőt.

- Helló, de ezt most, hogy? Így hirtelen? Beszéld meg a dirivel. De, mi a baj? – kérdezi a szemüvege mögül, miközben értetlenül bámul. Ennek is kezd hörcsögfeje lenni, isten az atyám. A vékony, hosszú kezű és lábú testén, az alma formájú mellei és hosszú nyaka fölött egy rágcsáló feje billeg.

- Nem tudom. Gyomorgörcsöm és hányingerem van. Lehet, hogy fertőzés? – válaszolom bizonytalanul.

Hátrébb lép nyolcat.

- Ok, inkább menj haza.  De előtte szólj be a dirinek – válaszolja, és rohan tovább.

Az igazgató irodájából kifordulva, már ott tartok, hogy összeesem.

Hazafelé kicsit javul a helyzet, tudok koncentrálni a vezetésre. A savmolekulák már lassultak, de, azért jelzik, hogy még mindig akarnak tőlem valamit.

Mire beérek a nappaliba a kanapéhoz, újból a görcsök hullámában vergődöm. A lázam már 41,2, és minden tárgy, aminek eddig határozott körvonala volt, most teljesen szétmállik. A hátamon fekszem, lehunyom a szemem, mindenféle embertestű állatok képei úsznak be a látómezőmbe. 

Aztán szépen belesiklok a szürke zónába, majd körülvesz a sötétség.

Délután négy körül felébredek. A gyomromban most nyugalom van. A lázam is lejjebb ment.

A szobát átjárja a melegség. Valahogy most még fényesebb, mint szokott lenni, gondolom a szétfolyt méz még rátesz egy lapáttal a látványra. Fekszem és arra gondolok, hogy ha azt mondom, covidos vagyok, nem kell dolgozni, és nyugi lesz. Aztán bevillan, hogy akkor viszont a hörcsögfejű gyerekemnek is itthon kell maradnia velem. Vége lesz a nyugalomnak.

Úgy döntök, hogy inkább felhívom a tökéletes hajú, net anyámat és megkérem, hogy vegye magához a copfost pár napra. Úgyis szereti, ha nála van.

Anyám az unokájától mindig ellágyul. Gyerekkoromban sosem láttam ilyennek. A lágyulatában megengedi az ötévesnek, hogy kivegye a vitrinjéből a féltve őrzött apró szobrocskáit és játszon velük. Az sem érdekli, ha a copfosnak koszos a keze vagy miután megunta őket, széthagyja a porcelán mütyüröket a szőnyegen.

A napfény még mindig szépen bevilágítja a szobát. Egyedül vagyok, és ez most jó. A görcsök és a láz nélkül már az élet napos oldalát is látom. A tárgyak körvonala határozott. Nem hallucinálok. 

Ha viszont arra gondolok, hogy ismét táblázatokat kell kitöltögetnem, újból felsejlik egy apró nyomás a gyomortájékon, és lángolni kezd a fejem.

A munkámat egyre jobban utálom. Ebbe csak belebetegedni lehet. Két hete megkérdezte a diri, hogy akarok-e csoportvezető lenni. Több évtizedes gyakorlatom van, ismerem a importtal kapcsolatos jogszabályokat, a táblázatot jól kezelem. Szeretnek a kollégák, névnapomra mindig kapok csokit, virágot. Aztán elült az ügy, majd négy napja bejelentette a diri, hogy valami ismeretlen Joci lesz a csoportvezető. 

Elborultam.

Most világossá válik, hogy ezt így nem akarom folytatni.

Forgatom a fejem, hogy kirázzam a melóval kapcsolatos gondolatokat belőle. Hírtelen oldalra nézek, és meglátok valamit a parkettán. Szépen lassan ráfókuszál a szemem, és a tárgy egyszer csak felveszi egy kiflidarab formáját. A copfos kettőt dobot le? Rájövök, hogy takarítani is rühellek.