Boldogság ára

Írta: Metz Edina

Nem ragad fel ez a rohadt műszempilla. Már harmadszorra próbálom felrakni, de még mindig nem megy. Egyébként is ez az öltöző rohadt kicsi és a tükör megvilágítása pocsék. Évek óta itt szívok, és nem tudok egy normális szobát kapni, ahol legalább annyi fény van, hogy a sminkemet el tudjam rendesen készíteni. Olyan érzésem van, mintha beszorultam volna egy koporsóba. Összenyom a flitteres ruhák, a tollas díszek és az agyonmosott harisnyák évek alatt felhalmozott tömege.

 

Mindjárt kezdődik a fellépés és még nem vagyok készen. Hamarosan kopog a srác, hogy húzzam fel a seggemet a színpadra, én meg még mindig ezt a szart próbálom felrakni a szemhéjamra.

 

Kopognak.

- Ki az? – ordítok fel ingerülten.

- Szia, csak én vagyok, öt perc múlva jelenésed lesz – hangzik kívülről a srác válasza.

- Köszi, igyekszem – válaszolok már mérsékeltebb modorban.

 

Érdekes, hogy a hangomat nem is nagyon kellett vékonyítanom most. Lehet, hogy ráléptem az útra, amire soha nem mertem? Az idősödéssel, a hormonok változásával elnőiesedtek a hangszálaim? Magától megindult az átváltozás, amit már évtizedek óta halogatok, mert merszem nem volt hozzá és pénzem sem volt rá?

 

Soha nem tudtam eldönteni, hogy merre induljak el. Az már gyerekkoromban tiszta volt, hogy ez nem az én testem. Előjöttek a szokásos klisék, szerettem otthon szoknyát húzni, és a babákkal játszani. Szerintem anyámban már akkor tudatosult, hogy enyhén szólva sem férek bele a fiúkról alkotott világképébe.

 

Az idő múlásával belefeszült abba, hogy megváltoztasson. Kamaszkoromra a nadrág lett a mániája.

 

- Milyen nadrágot szeretnél? Ha akarod veszek Trapper – próbálkozott anyám.

- Nem akarok Trappert – válaszoltam kamaszos pökhendiséggel.

- Akkor adok pénzt, menj ki az Ecserire és vegyék ott valami márkásat – válaszolta, és már nyújtja a pénzt.

- Nem akarok olyat sem. Add ide a pénzt, és azt veszek, amit akarok – mondtam konokul, mert tele volt a hócipőm a nyaggatással.

 

Nem szólt semmit, odaadta a pénzt, de soha nem kérdezte meg, hogy mit vettem. Valószínűleg attól félt, hogy azt mondom, rózsaszínű miniszoknyát, amit lefekvés előtt felhúzok magamra.

 

Ekkor már feszített, hogy a lelkemnek semmi köze ahhoz, ami a lábam között van. Amikor tükörbe nézek, akkor egy magas, vékony, jóképű fiút látok, miközben belül egy magas, csinos lány szeretnék lenni.  

 

Aztán nem tudott bennem maradni a csaj. A középiskolában megkértem a tornatanárt, hogy kezeljen lányként. Hosszas vívódás után jutottam el idáig, gyakorlatilag csak ő tudta, hogy nem abban a testben élek, amiben szerintem laknom kellene. Nem volt gond, viszonylag hamar lemeccseltük a dolgot.

- Tanár úr, én a lányokkal szeretnék öltözni, mert nőnek érzem magam – mondtam neki, miközben a szertárban ketten válogattuk a medicinlabdákat. Nem szólt semmit, csak emelgette az ormótlan gömböket.

- Ezt nem biztos, hogy meg tudom tenni, de maximálisan támogatlak mindenben hangzott a válasz.

- Az menne, hogy mondjuk innentől kezdve Iza legyek? – kérdeztem tétován.

- Nem tudom, hogyan lesz, de ezt sem biztos, hogy menni fog. Kezdjük el megszokni a helyzetet, és a többit meglátjuk – válaszolta.

Ekkortól csak rám figyelt, minden mozdulatán látszott, hogy arra koncentrál, hogy lány vagyok. A megértés és az elfogadás bajnoka lett, előre engedett az ajtóban, ha lebuziztak a rózsaszínű rövidgatyám miatt az osztály menő, tökös csávói, bömbölni kezdett, hogy „Pofa be!”.

 

Az idők folyamán a gatyákat egyre jobban utáltam, mert azt éreztem, hogy csövekbe húzom a két lábamat. Jobban szerettem volna a lazább, szellősebb szoknyákat hordani. Az ingek még elmentek, de az egyenes fazonú pólóktól a víz levert.

 

Egy alkalommal szóvá is tettem az egyik üzletben, hogy miért nem árulnak kicsit karcsusítottabb férfi pólókat, mire az eladó csak nézett rám bután. Aztán kifelé menet a biztonsági őr odasziszegte: mi az, buzi vagy?

 

Ökölbe szorult a kezem, de úgy döntöttem, hogy nem vágom orrba, mert a végén még elered az orra vére, és esetleg rám fröccsen. Ettől pedig annyi lenne a kedvenc, karcsúsított pólómnak.

 

Az a póló már rég nincs meg, most pedig azzal kellene foglalkoznom, hogy milyen felsőt húzzak az ezüst szoknya fölé. Van egy arannyal átszőtt, szép régi darabom, amit imádok, de már a múltkori számnál is ez volt rajtam. Nagyon sok a visszatérő vendég, és unni fogják egy idő után. Viszont van egy bordó flitteres is, az jó lesz a szoknyához.

 

- Gyere, mert lekésed az előző szám végét! – ordít be a srác.

- Tudom, de szarok rá. Majd várnak – üvöltöm ki, majd hallom, hogy mentében azt morogja, „hülye buzi”.

 

Legyintek, félhangosan mormogom, hogy „idióta”. De legalább már a műszempillám és a szoknyám a helyén van, már csak a vörös blúzt kell magamra ráncigálni.

 

Úgy, ahogy magamra erőltettem gyerekként minden nap, hogy másvalaki legyek. Fiúkkal lógni és focizni. És, hogy jó nekem, hogy tapadtak rám a csajok, és a többi srác meg irigyen nézett rám, amikor az egyiket elhívom egy sütire.

 

Közben meg teljesen mást gondoltam ezekről a randikról, mint ők. Arról szóltak a mindennapok, hogy próbáltam úgy viselkedni, ahogyan elvárták tőlem. Randiztam is a lányokkal. Az egyiket, Klárit, kifejezetten kedveltem. Magas, szőke volt, hosszú combokkal, szépen ívelt szájjal, kék szemekkel. Amikor együtt sétáltunk, mindig le akart smárolni.

- Miért nem engeded? - tette fel egyszer a kérdést.

- Nem tudom, nem akarom – válaszoltam.

- Miért nem, nem tetszem? – kérdezte.

- Nem erről van szó, szép vagy, de nekem nem megy – mondtam bizonytalanul. – Legyünk csak barátok.

- Te impotens vagy? Vagy mi? – kérdezte ingerülten, majd egy darabig néztük egymást, aztán megunta és elment. Soha többet nem szólt hozzám.

 

Később, a húszas éveim elején megismertem Évát. Nem volt dekoratív, viszont okos volt. A legjobb barátnőm lett. Ő érezte meg először, hogy valaki más lakozik a bőröm alatt. Neki nem kellett elmesélnem semmit, értett mindent. Éveket lakott Berlinben, neki a másság teljesen mást jelentett, mint egy magyar, szűk látókörű, Impulz szagú, ostoba csitriknek.

 

Addig nyaggatott, amíg beadtam a derekam és kimerészkedtem női ruhákban az utcára. Amikor ismeretlenek kiröhögtek egy-egy ilyen kiruccanásunkon, akkor mindig átölelt és azt mondta, „Ne törődj velük, szép vagy!”.  

 

Mindig azt hangoztatta, hogy másokat is hagyni kell érvényesülni. Nem szabad rájuk erőszakolni semmit. Mindenki éljen úgy, ahogy akar, addig, amíg nem bánt másokat. Ezeket főleg akkor mondta, amiközben öltöztetett a sétáinkhoz. Sokszor segített felhúzni a cipzárt.

 

Ez a rohadt cipzár nem jön fel. A vörös blúzt nem tudom felvenni, pedig baromi jó lenne a miniszoknyához. Akkor is magamra húzom a rohadékot, ha cipzárja nem akarja. Pont úgy magamra erőszakolom, mint a társadalmi elvárásokat, amikről Éva szónokolt mindig. Csak az a különbség, hogy a vörös blúzban boldog vagyok.

 

Erről a boldogságról eszembe jut az az igen elmés kérdés, amit a műsoraim után a kosztümömben járva-kellve a nézők között a bátrabb heterok meg szoktak kérdezni.

- Te, figyú, fiúnak vagy lányak érzed magam, amikor felveszed a kosztümjeidet és énekelsz a színpadon?

Ilyenkor elhúzom a számat és azt gondolom, hogy egy jószolgálati nagykövet vagyok a hülyék szigetén, és az érzékenyítésük a feladatom. Ezért kaptam meg a melót. Aztán kedvesen, bárgyú vigyorral a fejemen azt válaszolom:  

- Egyszerűen határtalanul boldognak érzem magam. Az lehetek, aki szeretnék lenni.

 

És itt mindig elakad a beszélgetés, mert a boldogság mérőfoka számukra nem az átváltozás, hanem a kocsi, a kaja, a jó nő vagy pasi, és a rengeteg lóvé. Az identitással kapcsolatos kérdések, nem esnek ebbe a halmazba. Így fingjuk nincs, hogy miről beszélek.

 

Fogalmam sincs, hogyan fogom felhúzni magamra a blúzt. Esküszöm, hogy széttépem. Éva mindig tudta, hogyan kell felöltöztetni és kisminkelni engem, hogy tényleg nőnek nézzek ki. Éva mindig azt mondta, hogy megadja nekem a pár óra boldogságot, és eljön velem sétálni, csak alakuljak át nővé.

 

Aztán az egyik ilyen sétán kitaláltuk, hogy fel kellene lépnem az egyik bárban. Szeretik az új jelentkezőket, kevés van belőlük. Úgy látszik, nem sokan akarnak boldogok lenni attól, hogy néhány órára lánynak látszanak egy színpadon. De az is lehet, hogy nem is tudják, hogy ez boldogságot adhat nekik.

Éva levajazta a fellépésemet az ismerősével, és két nap múlva már ott tátogtam egy arany combcsizmában, fekete koktélruhában és parókában a kicsi, kerek színpadon. Toltam a playbacket, és szabad voltam.

 

Azóta nem tudok innen szabadulni. Viszont a cipzárt végre kiszabadítottam, és felráncigáltam a blúzt is magamra. Belenézek a tükörbe és egy nőt látok, aki kissé zilált az öltözködés miatti stressztől, de alapjáraton nagyon is rendben van.

 

Az endorfin elönti a testemet. Kezdek megnyugodni, és átalakulni dívába, akinek nincsen más vágya, minthogy megmutassa magát. Nagy lépésekkel odamegyek az ajtóhoz, és széles mosollyal, lendületes mozdulattal kinyitom. A srác is éppen akkor ér oda, és az ajtólappal gyakorlatilag szétlapítom az orrát, amiből ömleni kezd a vér. Egy pillanatra a mámor helyét a rémület veszi át. De ez tényleg csak egy másodperc. Megrázom magam és a fájdalomtól fetrengő fiú fölé hajolok.

- Tegyél rá hideg vizes borogatást, attól eláll a vérzés – mondom szeliden, és átlépek rajta a színpad felé menet.    

 

Kiemelt kép: cottonbro fotója a Pexels oldaláról