Az utas

 

Hosszú az út Szarajevótól Zágrábig. Üvöltetem a rádiót, hogy ne aludjak el. Szűrke esőfelhők úsznak az égen, alig várják, hogy megkönnyebbüljenek. Hangosan felröhögök azon, hogy hugyoznak az égi pamacsok.

A velem utazót már úgysem zavarja a vihogásom. Út közben azt találgatom, kit viszek a koporsóban. Valószínűleg egy horvátot, akit a rokonai nem akartak Boszniában eltemettetni.

Ez az első hosszú utam a halottas kocsival, és alig várom már, hogy véget érjen a fuvar és a sörömet szürcsöljem otthon. A rádióból az „I always love you” szól. Eszembe jut, hogy nem is tudom, mikor voltam utoljára szerelmes.

-Mikor voltál szerelmes? Éppen két éve, a piros tűsarkús nőbe – szólal meg mellettem egy hang.

Hírtelen nem tudom, hogy kiből jönnek a mondatok. Aztán riadtan az anyósülésre nézek, és kék szemek bámultak vissza rám egy szürke arcból. A szavaitól előtörnek az elásott emlékeim a tűsarkús, karcsú, bolondos lányról, akit imádtam. Mindig buliztunk. Egy discoban ismerkedtünk meg, és az utána következő randikon is mindig azt kérte, hogy menjünk táncolni. El akarta felejteni a hétköznapokat, a gyorséttermi melóhelye bűzös konyháját, ahol répát és krumplit kellett pucolnia a leveshez fehér köpenyben és hajhálóban.

Sokat ittunk, de ő mindig tudta a mértéket. Két pohár bornál sosem kért többet. Én viszont nem tudtam uralkodni magamon, és addig töltöttem magamba az italt, ameddig az emberek és tárgyak kontúrjai szét nem csúsztak.

Mindig kért, hogy tartsak mértéket, mert kínos, hogy neki kell engem hazatámogatnia. A szomszédok is furcsán néznek ránk. Én pedig mindig megígértem, hogy legközelebb jobban figyelek, de valahogy vonzott az alkoholban szétmálló világ és nem bírtam megállni a harmadik pohár után, hogy ne legyen még egy negyedik is. Aztán a sokadik ilyen szeszgőzös éjszakám után kirúgott.

Itt megszakad az emlékfolyam, hírtelen visszazuhanok a jelenbe, és a hívatlan útitársamnak szegezem a kérdést, miközben lehalkítom a rádiót.

- Maga hogy kerül ide?

- Gorannak hívnak, és a mögötted levő koporsóból másztam ki. Szóval, milyen is volt a nőd?

- Nincs köze hozzá. Én sem kérdezek a magáéról. Menjen innen, takarodjon vissza, hátra! – üvöltöm.

Az alak nem mozdul mellőlem, csak hallgat. Látszik, hogy semmi kedve visszamászni a dobozába. Egyszer csak rekedt hörgés tör fel a torkán, és elkezd mesélni a feleségéről.

A nő bosnyák volt, és súlyos emlékeket cipelt magával. Az apját kivégezték a szerbek a délszláv háborúban. Az anyjával Görögországig menekült a horvát gyűjtőtáborok borzalmai elől. Ott mocskos menekültszállók és a kiszolgáltatottság várt rájuk. Takarítottak, és szinte csak halra és sült krumplira futotta a pénzükből. Jó emlékei csak a tengerparti zenés-táncos estékről maradtak az országról.

Aztán a háború végén visszatért az anyjával Boszniába. Nem nagyon kapott munkát Szarajevóban, pedig rengeteg helyre bejelentkezett. Végül az egyik ismerőse ajánlotta, hogy menjen el egy kávézó tulajdonosához, mert éppen felszolgálót keres. Örült a lehetőségnek és belevágott. Ez volt a szerencséje Gorannak, mert ott ismerte meg a nőt egy reggeli kávézása közben.

A sorsdöntő találkozásuk előtt a férfi sokáig kereste az igazit. Mérnökként a munkája miatt rengeteg országban megfordult, főleg az arab világ volt az úti célja. Az olajkitermelésben segítette a helyi társaságokat. De, ahogy megismerte a nőt, egyre kevesebb utat vállalt. A pénz nem számított, az évek alatt felhalmozott tartalékból futotta mindenre.  

Vitte is a lányt sok helyre, a szarajevói évszázados étterembe, drága hotelek bárjába, táncos estekre. Már az első pár találkozásukkor kiderült, hogy szörnyű családi örökséget cipel a bizalmatlan lány. Nagyon keveset mesélt magáról, és sokáig elhárította a férfi csókjait. Hosszú hónapok teltek el, mire rávette magát, hogy felmenjen Goran lakására. Az együtt töltött pár óra után pedig inkább hazament, nem akarta, hogy a reggeli napfény a férfinál találja. Gorannak végül két évébe és több száz tulipánjába került, mire feleséggé szelídítette a fekete szemű, karcsú, formás mellű nőt. Rájött arra, hogy a tulipán enyhíti a lánynál a lélek fájdalmát.

De a gyönyörű, hullámzó kedélyű asszonnyal libikóka volt az élet. Volt, hogy hangosan kacagott, amikor a pohárból kiömlő vörösbor vértócsaként terült szét a terítőn, máskor őrjöngött a sziromra emlékeztető teafolt miatt.   

A rosszkedvű napokon Goran tudta, hogy a régi, háborús emlékek gyötrik. A látvány, ahogy szerb katona halált hozó puskagolyója áthatol az apja koponyáján és szétroncsolja a szöveteket. A horvát táborról szállingózó hírek, amik arról szólnak, hogy ott elveszik a bosnyákok értékeit, ruháját, és étlen-szomjan dolgoztatják őket narancsültetvényeken napi 12 órán át. Se nőt, se férfit, se gyereket nem kímélnek a gyűjtőhelyeken.  

Idővel ezek az emlékek egyre többször bukkantak fel a nő elméjében és szép lassan bekúsztak a mindennapokba. Goran próbálta a lakásukhoz közeli virágbolt tulipánjaival felvidítani, de egy idő után a virágok sem tudták megszelídíteni a kavargó, sötét gondolatait. Szétáradt az asszony agyában a szörnyű múlt, és a horvát Goranban a leendő gyilkosát kezdte látni.

Tiszta pillanataiban szégyellte a vádaskodásait, aztán meg azt üvöltötte a férfinak, hogy nem akar a hóhérjával együtt élni.

A világos időszakok azonban egyre fogyatkoztak.

Egy nyugodtabb periódus nyári reggelén szelíd bárányfelhők úsztak az égen, csak az éles napsugarak döfték át céltudatosan őket, hogy fénnyel terítsék be Szarajevó házait. Goran kedélyesen kortyolgatta az asztalra készített kávéját, azt gondolta, hogy a felesége a fürdőszobában készülődik a bevásárláshoz. Be is kiáltott az asszonynak:

- A fürdőben vagy, Andrea?

De nem jött válasz. Az ötödik kortynál aztán furcsa ízt kezdett érezni, majd rátört a fuldoklás. A méreg könyörtelenül szétáradt benne. Utolsó perceiben még próbált segítségért kiáltani, de nem működtek a hangszálai. Aztán ahogy körbenézett, meglátta az asszony himbálózó testét a konyha melletti nappaliban. Ez volt az utolsó emléke.

Mikor a hulla leejtette a hangsúlyt, nehéz csönd telepedett a pompakocsira. Itt ért véget a története. Bennem pedig a döbbenet árad szét.

- Miért nem a felesége mellé temetik Szarajevóban? – nyögöm ki.

- Anyám nem akarja, hogy a gyilkosommal osztozzak egy síron – válaszolja Goran.

Ebben igaza van anyádnak, gondolom, de nem mondom ki hangosan. Majd hirtelen kiszakad belőlem:

- Maga szerint van esélyem még a piros tűsarkús lánynál?

Felém fordul, és látom, hogy izzik a szeme az izgalomtól. Majd megszólal:

- Vártam már a kérdésedet. Ne engedd el, puhítsd meg! Vigyél neki tulipánt, az elhalványítja a rossz emlékeket. Lehet, hogy sok időbe telik majd, de megér minden rászánt percet.

Mire a „perc” szót kimondja, már megint üres mellettem az ülés. Csak hátulról hallom, hogy odakoppan néha a koporsó a kocsi oldalfalához, amikor az utak kátyúiban megdobódik a kerék. Remélem, hogy mire hazaérek, nyitva lesz a még a virágbolt.