Metz Edina - szerzői oldala

  Hosszú az út Szarajevótól Zágrábig. Üvöltetem a rádiót, hogy ne aludjak el. Szűrke esőfelhők úsznak az égen, alig várják, hogy megkönnyebbüljenek. Hangosan felröhögök azon, hogy hugyoznak az égi pamacsok. A velem utazót már úgysem zavarja a vihogásom. Út közben azt találgatom, kit viszek a koporsóban. Valószínűleg egy horvátot, akit a rokonai nem akartak Boszniában eltemettetni. Ez az első hosszú utam a halottas kocsival, és alig várom már, hogy véget érjen a fuvar és a sörömet szürcsöljem otthon. A rádióból az „I always love you” szól. Eszembe jut, hogy nem is tudom, mikor voltam utoljára szerelmes. -Mikor voltál szerelmes? Éppen két éve, a piros tűsarkús nőbe – szólal meg mellettem egy hang. Hírtelen nem tudom, hogy kiből jönnek a mondatok. Aztán riadtan az anyósülésre nézek, és kék szemek bámultak vissza rám egy szürke arcból. A szavaitól előtörnek az elásott emlékeim a tűsarkús, karcsú, bolondos lányról, akit imádtam. Mindig buliztunk. Egy discoban ismerkedtünk meg, és

Írta: Metz Edina  - Vedd fel a kiflicsücsköt! - Nem veszem! – ordítja vissza az ötéves, és közben rázza a fejét, repked a két copfja. - Azt kértem, hogy vedd fel! – mondom emeltebb hangon. - Nem... – válaszolja, és néz rám konokul, miközben a vajas morzsa billeg a szája szélén, a két keze meg csupa méz. - Ok, miért nem akarod felvenni? – kérdezem a gyerekpszichológus üzemmódban. - Azért, mert kurva ronda, egészségtelen. Megégett a széle, te ezt nem látod? – kérdezi tőlem értetlenül. Rámeredek, mint egy ufóra. Honnan szedi, hogy „kurva”? Egyáltalán tudja, hogy mi az a „kurva”? Mondjuk a mai gyerekek sokkal felvilágosultabbak az internet miatt, mint én voltam gyerekkoromban. A múltkor kertgyomlálás közben hallom, hogy a szomszéd tinik arról társalogtak a teraszukon, milyen fojtogatós szexet láttak az interneten. Mennyire szörnyű volt, hogy a nőnek már lilult a feje, miközben élvezett. Most az én fejem nem lilulni kezd, hanem vörösödni, mert értetlenül állok a gyerekem trá

Írta: Metz Edina   Csillogó vízfelületen úsznak a fakérgek, úgy csorognak el, mint a szűkölésekkel teli negyvenöt évem. Az emberek nem értik, miért csodálom a számokat. Ha képletekről, függvényekről van szó, leegyszerűsödik minden. Ez nem változott semmit a gyerekkorom óta, legfeljebb csak az előítéletek sűrűsödtek körülöttem.   Kicsi koromban furcsán néztek rám, ha elmondtam a többieknek játék közben, merről kellene bebújniuk a mászóka alá, hogy ne tudja őket megérinteni a fogó. Nem fogták fel a meséim logikai láncolatát sem. Sokszor már az első gondolati ívet sem értették, és a harmadik ostoba kérdésüknél inkább el is hallgattam.   Akkor lett jobb, amikor vonultunk május elején. Annak feszes ritmusa volt, mint a torna órákon a csattogtatóra végzett szekrényugrásos, kötélmászásos sorgyakorlatoknak.   Szerencsésnek mondhatom magam, mert apám zárkózott, mogorva, meg nem értett természete mellett a matek és a fizika is a véremben volt. Nem volt kérdés a gimnázium.   Ott aztán még jobban

Írta: Metz Edina Nem ragad fel ez a rohadt műszempilla. Már harmadszorra próbálom felrakni, de még mindig nem megy. Egyébként is ez az öltöző rohadt kicsi és a tükör megvilágítása pocsék. Évek óta itt szívok, és nem tudok egy normális szobát kapni, ahol legalább annyi fény van, hogy a sminkemet el tudjam rendesen készíteni. Olyan érzésem van, mintha beszorultam volna egy koporsóba. Összenyom a flitteres ruhák, a tollas díszek és az agyonmosott harisnyák évek alatt felhalmozott tömege.   Mindjárt kezdődik a fellépés és még nem vagyok készen. Hamarosan kopog a srác, hogy húzzam fel a seggemet a színpadra, én meg még mindig ezt a szart próbálom felrakni a szemhéjamra.   Kopognak. - Ki az? – ordítok fel ingerülten. - Szia, csak én vagyok, öt perc múlva jelenésed lesz – hangzik kívülről a srác válasza. - Köszi, igyekszem – válaszolok már mérsékeltebb modorban.   Érdekes, hogy a hangomat nem is nagyon kellett vékonyítanom most. Lehet, hogy ráléptem az útra, amire soha nem m