Lány a parton (1962-2007)

Írta: Metz Edina 

Csillogó vízfelületen úsznak a fakérgek, úgy csorognak el, mint a szűkölésekkel teli negyvenöt évem. Az emberek nem értik, miért csodálom a számokat. Ha képletekről, függvényekről van szó, leegyszerűsödik minden. Ez nem változott semmit a gyerekkorom óta, legfeljebb csak az előítéletek sűrűsödtek körülöttem.

 

Kicsi koromban furcsán néztek rám, ha elmondtam a többieknek játék közben, merről kellene bebújniuk a mászóka alá, hogy ne tudja őket megérinteni a fogó. Nem fogták fel a meséim logikai láncolatát sem. Sokszor már az első gondolati ívet sem értették, és a harmadik ostoba kérdésüknél inkább el is hallgattam.

 

Akkor lett jobb, amikor vonultunk május elején. Annak feszes ritmusa volt, mint a torna órákon a csattogtatóra végzett szekrényugrásos, kötélmászásos sorgyakorlatoknak.

 

Szerencsésnek mondhatom magam, mert apám zárkózott, mogorva, meg nem értett természete mellett a matek és a fizika is a véremben volt. Nem volt kérdés a gimnázium.

 

Ott aztán még jobban adták az ütemet. A többiek nem bírták, nekem viszont felszabadítóan hatott a matekfakultációval, kísérlettekkel átszőtt katonás fegyelem. Reggeltől kora délutánig megvoltak a keretek.

 

Az idő múlásával aztán egyre jobban idegesítettek az emberek. A hormonok tombolásában, az idegrendszer újrahuzalozásában telt el a hallgatag kamaszkorom. Anyám kezdetben tanácstalan volt, később pedig már dühös, mert nem értette, miért vagyok egyedül. Félt. Soha nem mondta ki, de tudtam, tartott attól, hogy nekem nem lesz férjem, neki meg unokája.

 

Senkihez sem volt kedvem, még az egyetem alatt sem. Ott már rám omlott a zaj, az információk áradata. Úgy éreztem, mindenkiből kitört az elnyomott vadállati ösztön. Ivás, buli, szex.

 

Nem próbálkoztak velem, és a társaim gúnnyal vegyes értetlen közönye jött velem a munkahelyemre is. Könyvelőként a számok magányos angyala lettem. Köztük rend van és a végtelen felfoghatatlan dimenziója. A való életben véges minden.

 

Aztán az autizmusom megmagyarázott mindent. És a Duna-part a védelmébe vett. Ha telítődöm az élet furcsa kakofóniájával, akkor eljövök a vízhez, és ha van kedvem, akkor számolom a köveket.

 

Most csak hallgatom a hajó oldalára felkúszó, majd onnan visszacsapódó hullámok ütemes csobogását. Lehunyom a szemem és az aortámban elakad a negyvenöt év minden fájdalma. Akik szerettek, azok sem értettek igazán. Ellentmondásos kép marad csak utánam.

 

Kiemelt kép: Vitaliy Izonin fotója a Pexels oldaláról