Ennél több kell

 

Írta: Metz Edina

Felébredek, de úgy döntök, hogy még maradok egy kicsit a meleg ágytakarón. Nyújtózkodom egy nagyot. Rajtam kívül senki sincs még itthon. Azon gondolkodom, hogy kislisszolok a macskaajtón, és megpróbálok a dühös vörös előtt leérni az udvarra. Utálom a konfliktust.

Lassan megint kinyújtóztatom mind a négy lábamat. Manikűrözni kellene már, de ha az alutasakos kaját adó nő, akivel együtt lakom, levágja a karmaimat, akkor nem tudok fára mászni és dögönyözni a bútorok oldalát.

Menni kellene. Itt az idő, jöhet a vörös.

Ahogy kiérek az udvarra hallom, hogy a szomszéd dörmög az orra alatt.

-Már megint itt van ez a büdös fekete dög. A kertet mindig összeszarja és aztán nekem kell ezt is összeszednem. Csinálhatnának már belőle is otthoni macskát vagy szőrmekucsmát – és ezen az utolsó mondatrészen nagyot röhög.

Leszarom. Azt mond, amit akar, úgyis mindjárt csak a kondenzcsíkot látja majd utánam. Hallom, hogy valami surrog a hátam mögött, érzem, hogy levegő felkavarodik a farkam végénél. Oldalra szökkenek, mint egy akrobata, éppen csak, de elkerülöm a felém hajított seprűt.

Amikor kölyök voltam, nem mindig sikerült ez a mutatvány, sokszor telibekapott a lapát és a partvis. Ilyenkor mély fájdalom járta át a csípőmet, azt gondoltam, ha így folytatom, háromlábúként fogom leélni az életemet. Azt mondják, hogy a három láb, nem is rossz. Ez a székeknél is stabil. A három egyébként is a szerencseszámom. Harmadiknak születtem, harmadiknak adtak örökbe, a harmadik emelten lakom az alutasakoséknál.

Ma harmadika van és sikerült a seprű elől is elugranom.

A felhőpamacsok lógatják a nemlétező lábaikat az ég szélén, a nap fénye pedig átsüt az ágak között. Ettől olyan lesz az aszfalt, mint a zongora klaviatúrája. Fehér-fekete-fekete-fehér-fekete. Azzal szórakozom, hogy csak miden második sötét foltra próbálok rálépni. Nem mindig megy, és ettől úgy nézek ki, mint ha berúgva próbálnék egyensúlyozni a járdán. 

A piálás egyébként is szokványos a környékünkön. Van egy nő, mindig ott áll a sarkon a délutáni sétám időpontjában. Ekkorra már teljesen másként látja a világot, felhőtlenül boldogra issza magát. A vodka nélkül neki a kétlábúak univerzuma túl zajos és bonyolult.

A múltkor még nem itta meg a boldogító adagját, és egy háborúról magyarázott feldúltan a szomszédjának, amit egy furcsa ellenséggel kellett megvívnia az emberiségnek. Olyan valamivel, ami nem látható és megbetegít. Lebeg a levegőben és konokul keresi a gazdatestet, hogy megfertőzze és szétszedje szinte minden szervét. Nem érdekli, ha beledöglik ő is, élni akar a corpus birtokosának utolsó leheletéig.

A piás nő szerint egy lombikban kotyvasztották ki a lüktető életet hosszú állóháborúvá merevítő és az emberek millióit halomra gyilkoló mikroszkopikus lényt. Szerinte ez a tömeges népírtás csakis határozott céllal történhetett, de soha senki nem fogja látni a big picture-t, csak találgatni lehet az igazságot, valójában mit akartak ezzel a rohadt vírussal.

Elgondolkodtam a láthatatlan szálló lényen. Ez a vírus olyan lehet, mint a cseresznyefa virágszirma. A tavaszi szélben a szirmok szállnak, keringenek. Elhagyják a pártát és langyos fuvallatokon megülve, minicsészeljakként úsznak keresztül a világon, szállnak le mindenhova.

De az is lehet, hogy a megbetegítő, láthatatlan valami, nem is maga a szirom. A kicsi, emberemésztő szörnyecske a könnyű virágdarabon utazik, és, amikor meglátja a megfelelő gazdatestet, egy óvatlan pillanatban elhagyja a sziromhajóját. Levitorlázik a kiszemelt áldozat valamelyik testnyílásához, ott befurakszik és elkezdi az ördögi tervét megvalósítani. Belép a véráramba és eljut mindenhová, ahová csak akar. Kiválasztja a megfelelő szervet és rátelepszik, majd kiszívják az életet a szövetek rostjai közül. Járja a furcsa haláltáncát a maga választotta emberbörtönében.

Nem fél semmitől.

Miközben ezen gondolkodom, már el is értem a kedvenc napozóhelyemet, az elhagyott kertet. De valami nem stimmel, motorzúgást hallok a fák közül. Elrejtőzöm az egyik bokorban és összehúzom a testem, hogy minél láthatatlanabb legyek. A zaj forrása egyszer csak előbukkan a fák alól. Egy zöld, morgó szörny, ami fűcsomókat hagy maga után abban a sávban, amiben tolja a kétlábú gazdája. Eddig ezt a szokásos portyám időpontban még nem láttam.

Most hirtelen megáll a fűnyíró, és a gazda beszélgetni kezd valakivel. Nem látom, hogy ki az, mert a bokrok eltakarják.

- Hallotta, hogy mi történt? – kérdezi a láthatatlan hang.

- Nem, asszonyom, mi? – válaszolja a zöld szörny gazdája.

- Elkezdődött.  Amit az orosz megígért, azt megcsinálja – hangzik a válasz. – És be is fogja fejezni. Rengeteg vér fog tapadni a kezéhez, de el fogja érni, amit akar.

- Lehetett rá számítani, hogy magának akarja a területet. Nem is csodálkozom rajta. Ez már rövid időn belül a második nagyobb háború a világon. Nem gondoltam volna, hogy eddig jutunk – vélekedik a gazda.

- Senki sem gondolta, hogy alig lábalunk ki a vírussal vívott csatából, jön a másik. Arat a halál...

Elgondolkodom, hogyan tud aratni a halál. A múltkor láttam egy képet, azon egy fekete csuklyás, csontkezű és -lábú emberformájú alak volt, az egyik kezében egy hosszú, felül görbe botot tartott. Arra mondta otthon a kaját adó nő lakótársa, a férfi, hogy ez a halál. Lehet, hogy a bottal arat?

A halál nem arat, se bottal, se bot nélkül, ez egy baromság. Egyszerűen, sunyi módon csak kivár. Megvárja, hogy valaki elvégezze a piszkos munkát. A zöld szörny, na az arat. Levágja a füvet, majd kiköpi.

A halál szimplán megvárja, amíg a láthatatlan vírus felemészti az embert. Vagy, hogy a háborúban a katonák egymást öljék. A halálnak tiszta marad a csontkeze, nincs más dolga, mint begyűjteni a dicsőséget.

Halálosan unom magam, inkább hazamegyek. Nem tudok itt napozni, mert még mindig tologatja azt a zöld szörnyet a gazda. Egyébként is éhes vagyok.

Nagy a forgalom az úton, vigyáznom kell, nehogy úgy járjak, mint a fehér macska. Őt nem olyan rég elütötte egy autó, elvitte a halál. Nála a csontkezű egy autóval végeztette el a piszkos munkát.

Én nem akarok így járni. Pontosan tudom, hogy nincs hét életem, csak ez az egy. Mire a harmadik autó is elhalad, lesz annyi időm, hogy átslisszoljak az úton. 

Mielőtt bebújok a kapu alatti nyíláson, látom, hogy szirénázva jön egy mentő. Megáll a házam előtt és a mentős kiugrik az autóból, majd vadul nyomja a kapucsengőt. Berreg a zár, bejön.

Én addigra már a lépcsőház nyitva hagyott ajtaján kocogok befelé. Felmegyek a félemeletre, és látom, hogy nincs becsukva a lakás ajtaja. Rendes a nő, nyitva hagyta az ajtót, remélem, hogy az alutasakos kaját is kikészítette. Bent azonban nem találok semmit, üres a tányér. Hallom, hogy zokog valaki a szobában. Azt súgják az ösztöneim, valami nem stimmel.

Felér a narancssárga ruhás mentős és kérdezi a nőtől:

- Mikor esett össze a férje?

- Nem tudom, arra jöttem haza, hogy itt fekszik – válaszolja zokogva. - Azt hiszem, hogy van még pulzusa.

Elkezdik az újraélesztést, ütemesen nyomják a férfi mellkasát, próbálnak levegőt pumpálni a tüdejébe a száján keresztül. Egy darabig nézem őket, majd kimegyek és iszom egy kis vizet. Éhes vagyok, igazán kirakhatta volna a kajámat, mielőtt telefonál a mentőknek.

Érzem a zsigereimben, hogy a férfit is elviszi a csontkezű, én maradok majd a nőnek. Vele jó lesz együtt élni, ő szeret. Simogat, etet, és azt csinálja, amit elvárok tőle. A férfi mindig csak baszogatott, hogy hullik a szőröm, sokat eszem és összegyűröm az ágytakarót. Azt is mondta, hogy uralkodom rajtuk. Már biztosan tudom, mostantól a kettes lesz a szerencseszámom.

Kiemelt kép: Atypeek Dgn fotója a Pexels oldaláról