Az elhagyott múlt
Az orrom egy emlékraktár
Ilyenkor azok a szürke hétköznapok törtek rá, amikor apám jobb hangulatban volt, spiccesen viccelődött mindenkivel. Jókat mulattunk a gyári munkásoktól hallott faragatlan vicceken, a kollégákat és főként a főnökét nem kímélő fricskáin. Hallgattuk az ifás történeteket, hogy ő az utak királya a hatalmas teherautójával, és a többiek mennyire szerencsétlenek a kicsi konzervdobozaikban. Ha az Ifa egyszer belendült, senki másnak nem hagyott teret az aszfalton. Apám se hagyott sokat másnak. Aztán mindig megorrolt a világra. Ilyenkor szégyelltem, hogy az orra az enyém, és legszívesebben eldugtam volna.
Azokon a szürke hétköznapokon már reggel éreztük a zsigereinkben a bajt. Órákon át fürkésztük, mikor borul el a tekintete, mikor tör ki a lelkét feszítő indulatvulkán, ami aztán részeg délutánokon és estéken beborított minket a düh szürke hamujával.
Az ittas őrjöngés szétömlött szavakban. Pofonként csattantak anyám arcán a kurvázások és lotyózások. Ilyenkor a hónaljánál megsárgult atlétában és szétmosott klott gatyában állt az előszoba közepén, és fröcsögő nyállal, remegő orrcimpákkal ontotta magából a tehetetlen dühének szóvirágait. Ahányszor kipréselt magából egy újabb gyalázkodást, annyiszor lendült kicsit előre a cigit és sört tartó keze a hasa előtt. Volt, hogy ütemesen mozgott, ahogy precízen megválasztott időközönként hányta ki magából a becsmérlő szavakat. Anyám pedig lehajtott fejjel, egyre beesettebb, karikás szemekkel szó nélkül hallgatta. Tudta, ez nem róla szól, csak az apámban felgyülemlett frusztrációról.
Néztem, ahogy a felettünk lakó Sárika játszik az udvaron, és kétségek gyötörtek. Az ő apja is teherautósofőr, mégsem hallunk soha veszekedést az elsőről. De aztán a bizonytalanság húsba maró érzését jótékonyan elfedte a bizakodás vékony szövete. Lehet, hogy az ő apja is őrjöng, csak az utcára néző szobában, és ezt mi nem hallhatjuk. A veszekedés, olyan családi dolog.
Tehát befogtam a számat, nem mondtam anyámnak semmit. Lógattam az orromat.
Egyetlen jó nyárra emlékszem a Balatonnál. Minden reggel mosollyal keltünk, és minden este szelíd gondolatokkal feküdtünk. Apám megsárgult hónaljú atlétában és kinyúlt klott gatyában sörözött reggeltől az üdülő teraszán és láncban szívta a Munkást. Dél körül már üveges volt a tekintete, vörös az orra, majd ebéd után az újabb sörözések hatására felbátorodott, és nekiindult a Balatonnak. Mi meg rohantunk utána, mert ekkor jöttek a palacsintázós délutánok. A büfésorig jutott, ahol rendelt magának pár kört, itta az áldomásokat a többi vendéggel, közben pedig minket kérdezett, hogy mit szeretnénk a választékból. Mindig palacsintát kértünk, mert a fahéjas cukor illata bekúszott az orrunkba, és ettől összefutott a nyál a szánkban.
Bármennyit ihatott, a düh nem kerítette hatalmába. Nem kellett fürkészni. A nap melengető sugarai, a kék ég, a víz kellemes csobogása mindannyiunkban elhozta a felhőtlen nyár ízét és érzését.
llyenkor határtalanul boldogok voltunk, és reméltük, hogy ez a boldogság megmarad a szürke hétköznapokra is. A remény csak futó vendég volt nálunk. Az öröm vékony szövetébe bekúszott a kétség és a félelem, hogy ez csak reménység marad, és újból csattannak majd a feszültségtől kitágult orrlyukakkal, grimaszokkal kéz a kézben járó szópofonok az arcunkon. Volt, hogy örömünkben sírtunk.
Ezek a hetek elmúltak, és jöttek a szürke munkás napok. A rettegés és kétségek, a kurvázás is velünk maradt még egy évtizedig. Míg egy késő őszi, ködös estén hárman maradtunk, anyám, tesóm és én.
Kidugtam az orrom a fényre.
Jött az egyetem, remek állások, mamahotel. Nem volt kedvem senki mellett maradni, megjátszani, hogy jó nekünk együtt. Nem akartam alkalmazkodni, elfedni a valódi énemet, és várni a megfelelő alkalmakat a mélyebb, kettőnkről szóló beszélgetésekre. Kiegyenesíteni azt, ami már eleve görbének indult. Mert, soha nem indult bennem semmi egyenesen, ahhoz a kétségeket kellett volna legyőzni.
Otthon magam lehettem. Nem volt konfliktus, kérdések, csak a karikás szemű, egyre őszülő anyám fürkészett néha. Összeszoktunk, és maradtunk hárman a már kurvátlanított és lotyótlanított lakásban. Jól megvoltunk, csak anyám sóhajtozott mindig az orrom látványától. Mentségére legyen mondva, nekem sem tetszett a formája. Aztán eljött az ideje az átszabatásnak.
Másmilyet akartam.
Megnézték, megtapogatták és rajzoltak egy újat a számítógépen. Nekem elfogadható volt és a doki is rábeszélt. Igazából nem tudtam, hogy tényleg jó lesz-e, csak bízni tudtam benne. Nem akartam semmit mondani, majd meglátjuk, hogy mi jön ki belőle. Fatál lettem.
Amikor felébredtem és tükörbe néztem, két sötét karikás szem, az orromat és arcomat is fedő kötés nézett vissza rám. Anyám szemei voltak az apám eltüntetett orra fölött. Olyan voltam, mintha álarcosbálba készülnék. Erőm mondjuk nem volt hozzá.
Aztán megjöttek anyám karikás szemei. Először felröhögött azon, hogy úgy nézek ki, mint Frankenstein menyasszonya, és simán megnyerném az iskolai jelmezversenyt.
Fürkészett, nézte az arcomat, próbálta kitalálni, hogy milyen lettem az átszabás után. Azt mondta, hogy jól elintéztettem magam. Úgy érezte, itt van a gyónás ideje, és kibökte, hogy nem ismer engem, ahogyan apámat se. Soha nem beszéltünk magunkról. Azt sem tudta, mit gondolok róla, azt hitte, hogy futok az apám után, mert a lányoknál ez így szokott lenni.
Azt várta, hogy olyan leszek, mint az a részeg disznó. Magát marcangoló, másokat okoló, elborult, komplexusos seggfej. Meg egyébként is, én hasonlítottam legjobban az apámra az orrom miatt. Pedig anyám azt szerette volna, hogy szeressem őt, és legyek a támasza. Ne egy tehetetlen bábot lássak benne. Most, hogy levetettem ezt a szörnyű egyformaságot, úgy érzi, megtört a távolságtartás.
Patakokban folytak a könnyei és megránduló orrcimpákkal zihálta ki magából az egyre keserűbb mondatokat. Meg se hallotta a válaszaimat. Soha nem tudta meg, mit gondoltam magamról és róla.
Pár év múlva eljött az újrakezdés
Hajnali hat óra és kitartóan csörög a mobil. Zavartan ébredek. Alig látom a kijelzőn a nevet, de végül kibogarászom, hogy az apósom. Nem értem, miért keres. Mikor belehalózok, az öreg köszönés nélkül, feldúlt hangon közli, hogy azonnal menjek az Auchan parkolójába, mert nem indul a rohadt kocsija.
- Miért nem a fiadat hívod?
- Mi van nem laktok együtt? – kapom a pikírt választ.
Aztán az öreg kelletlenül belesziszegi még a telefonba:
- Az egyetlen gyerekem már hajnali öt óta a munkahelyén húzza az igát, nem tud értem jönni. De ha neked ez probléma, akkor megkérek mást!
- Nem probléma – válaszolom lemondóan, és érzem, hogy egyre jobban feszit gyomortájon a megfelelési kényszer - mindjárt indulok.
Átnézek a mellette levő üres helyre. Az ikeás fehér paplan és párna nincs ott, csak a kék gumis duplalepedő feszül az üres oldalon. Hetek óta ugyanabban az ágyneműben alszom. Másfél hónapja fogalmam sincs, mit csinál a közös életünkből kilépett férjem.
Feltápászkodom. Ülök még egy kicsit az ágy szélén, majd belelépek a meleg, bolyhos papucsomba, felveszem a fehér köntöst a selyem hálóingre. Kimegyek fogat mosni a szürke padlós fürdőszobába. Belenézek a tükörbe és látom a lenőtt hajamat és a szarkalábakat a szemem körül. Lehet, hogy kellene már az a botox, az orromat már megcsináltattam. A fodrászra mondjuk most nagyobb szükségem lenne. Aztán elfordítom az aranyozott mosdócsapot, amit már a megvételekor is utáltam. Nem számított a pénz, volt belőle bőven. Így aztán lett törülközőszárítós radiátor, márványpadló, drága mosó- és szárítógép, svájci zuhanyfej.
Először találkozom az apóssal, amióta elhagyott a fia. Várhat addig, míg összeszedem magam.
Rohadt nehéz volt az utolsó este. Ültünk a vacsoránál az édeskrumpli, a saláta és a sült csirke felett az amerikai konyhás, ezüstös színekben pompázó, bőrkanapés nappaliban a derengő lámpák fényében. Furcsa volt a hangulat, senki sem szólt a másikhoz. Aztán egyszer csak a férjem közölte, hogy ennyi volt. Megállt az idő egy pillanatra, mind a ketten szorongattuk az evőeszközt és néztük egymást. Először nem is értettem. Próbáltam volna kérdezni, meg akartam fogni a kezét, de elhúzta, majd felhajtotta a kibontott üveg vörösbor maradékát. Aztán már csak a holmijával teli hátizsákot láttam a kigyúrt hátán a széles előszobában. Azóta nem beszéltünk, bár próbáltam hívni másnap, de hiába. Utána nem kerestem. Majd valahogy tisztázzuk az életünk többi dolgát is, ha eljön az ideje.
Ég a gyomrom a biokávétól, bekapok két szem tönkölykekszet az indulás előtt.
Felveszem a kabátot, belebújok a magassarkú csizmába. Nem találom a slusszkulcsot. A táskám mélyén nem lapul más csak számlák és a pénztárcám. Kétségbeesetten pörgetem a tegnapi eseményeket az agyamban, hátha meglesz, hogy hova tettem az esti sörözés után.
A lányokkal elmentünk dumálni, mert muszáj volt kiszakadnom a hetek óta tartó magányból. Akkor mondtam el nekik, hogy a férjem vette a cókmókját és kilépett a közös életünkből. Nem voltak meglepve, valószínűleg már látták az apró jeleket. A fintorgásokat, a lekezelő legyintéseket, az unott ásításokat, az egyre növekvő távolságot köztük. Mentünk menthetetlenül a szakadék felé. Aztán hirtelen bevillan, hogy az irhában van a kulcs.
Félúton vagyok, amikor az apósom újból telefonál.
- Hol a francban vagy? – kérdezi ingerülten - befagy a seggem.
- Még tíz perc türelmet kérek – válaszolom és közben nyelem vissza az egyre jobban feltörő tehetetlen dühömet.
Futnak a fehér vonalak a kocsim mellett. Pont úgy, mint amikor tavasszal az utolsó kirándulásunkra indultunk Rómába. Az autót a reptéri parkolóban hagytuk, és a repülőgép két óra alatt érte el az örök várost. Magamhoz öleltem az ötcsillagos szállodai világot és a férjemet. Kedves, figyelmes volt a maga okos, mackós módján. Mindig le tudott venni a lábamról, amikor azt mondta:
- Annyira szép vagy.
- Mennyire? – kérdeztem ilyenkor.
- Nagyon – válaszolta, és megjelentek a szája szegletében a huncut, kicsi gödrök, amiket annyira imádtam. Ezzel mindent a helyére tudott billenteni.
Bolyongtunk a langyos estékben a római, szűk, kanyargós utcákon. Néztük a város aranysárgában fürdő épületeit, romjait, akkor még nem sejtettem, hogy az életünk is pont ennyire fog romokban heverni hamarosan. Csak mi voltunk és a több ezer éves múlt, úgy, mint az egyik római utca háza, ahol beépítették az ősi dór oszlopot a XX. századi épületbe.
Kikászálódom a kocsiból a szürke, párás parkolóban. Az apósom egy őrmester határozottságával közli, hogy menni kell a szerelőért.
- Nem akarom sokáig itt hagyni az autót. Holnap kell nekem. Megyek teniszezni a klubba, utána meg sörözök a fiúkkal – sorolja az öreg a terveit.
- Rendben – válaszolom, miközben próbálom visszanyelni a feltörő indulatomat.
Elegem van. Azt hittem, hogy ha elviszem haza, azzal vége lesz a közös utazásunknak. A fóti szerelőig még 15 nyomorult kilométert kell megtennünk együtt.
Fák, fák, aszfalt, fák, bokrok, záróvonal, fák, bokrok. Az út szélén rengeteg a szemét. Hallgatunk mind a ketten, nincs kedvünk beszélni. Mintha érezné az öreg, hogy valami nem stimmel, de nem mer rákérdezni.
Pont úgy hallgat, mint a szemét fia. Nincs benne semmi érdeklődés. Arra vár, hogy a másik mondjon valamit.
Amióta ismerem az öreget, kerüli a konfliktust. Nagyon jók a megérzései, pontosan kiszimatolja, hogy mi a másik gyenge pontja, és még véletlenül sem téved arra a területre. Nem kérdez, így nem is kaphat kellemetlen válaszokat. A világát így tudja egyben tartani, békében megőrizni.
A rohadék fia is a belső békéjét akarja megvédeni, és konfliktust sem akar az apjával, aki a maga módján, de kedvel engem. Mondjuk én is bírtam őt, sosem bántott. Ennél többet nem várhat az ember az apósától.
Nem úgy mint a rohadék fia, aki rám akarja hagyni a kellemetlen feladatot, én mondjam meg az öregnek, hogy nem sokáig leszek a menye.
Hetekig húztuk a dolgot a szakítás előtt. Olyan volt, mint ha az életünk zsákutcájában az elhallgatás társasjátékát játszanánk, ami megoldás lehet a bajunkra. Közömbös dolgokról volt csak szó. Milyen kaját vegyünk, ki mikor megy dolgozni, mit kapjon anyám a szülinapjára. Arra vártunk, hogy a másik jusson el a végpontig és zárja le a fejezetet. Végül győztem. Megnyertem magamnak a vesztes pozíciót. Öt évre futotta nekünk, aztán a hatodikat elintézte egy mondatban az esti vacsoránál a sült csirke fölött.
Most pedig megnyertem magamnak, hogy furikázhatom a volt apósomat hajnalban a szerelőhöz. Mire visszaérek vele és a mesterrel a parkolóba, már bőven napfényes reggel van.
Amikor otthagyom őket, akkor a város felé menet azon tűnőm, hogy mit kellett volna másképpen csinálnom. Szó nélkül hagyni a férjem kártyázós hajnali kimaradásait. Nem szólni a meszesen fehér orrcimpákról. Nem észrevenni a kurvák rúzsfoltjait az ingen. Elhinni, hogy minden második hétvégén az üzlettársával közös túrákra megy. Nem kellett volna hisztérikusan kikotorni, majd az orra alá dugni ismeretlen meztelen picsák képét a telefonjából.
Egy idő után belefáradtam a szélmalomharcba, és a sablonos, méregdrága engesztelő ékszerekbe, virágcsokrokba. Az ember kimerül az állandó kutakodásban. A harcosból egy kitépett körmű, fogát vesztett vesztes lettem.
Anyámra gondoltam, akit nem csaltak, csak lekurváztak. Nem kutakodott, csak összehúzta magát félelmében, és várta, hogy elüljön a vihar. Én vihart kavartam a megcsalás bemutatott bizonyítékaival.
Az utolsó évben aztán már nem beszéltem és nem is keresgéltem, fájdalmasan hallgattam. Igazából addig tartott a közös életük, amíg Columbo feleségeként nyomoztam az ócska ribancok után. A szex is addig volt jó.
Rájöttem, hogy ez volt az elmúlt hat év esszenciája. A visszatérő megaláztatások és szemrehányások, bocsánatért könyörgések, néha jobb időszakok szövete. Ő azt gondolta, hogy ezzel rendezni tudja a kilengéseit, én azt gondoltam, hogy nem akarok több konfliktust, mert már nem éri meg az energiabefektetés a kutakodásokba. Változást úgysem tudok elérni.
A mérleg nem pozitív. Megfeszült arccal, dühödten markolom a kormányt. A mellettem várakozó autós döbbenten néz rám.
Ez kijózanítólag hat, elpárolog belőlem a vesztesek dühe. A reggeli szürke autótömegben már higgadtan araszolok. Még fél óra az út hazáig. Mire bedugom a kulcsot a zárba, alig gondolok arra, mikor hív fel végre a férjem. Átveszi a helyét várakozásmentes megkönnyebbülés.
Jönnek az új gondolatok. Elhagytam magam az utóbbi hónapokban, ezért újratervezés kell. Az eszem mindig vágott, mint a borotva. Évfolyamelső voltam az egyetemen. Aztán a jogi diplomával a zsebemben könnyedén építettem a karrieremet, az egyik irodánál vezető ügyvédi helyet hagytam ott, amikor férjhez mentem.
Megkeresem a régi főnökömet és visszamegyek dolgozni. Biztos visszavesz, hiszen megnyertem az egyik legnehezebb pert is a ballongyártók ellen, milliárdokat kapott a falu a környezetkárosítás miatt. Pezsgővel ünnepeltük az ügyvédi iroda milliókban mérhető győzelmét. Rájövök, hogy ez volt az utolsó igazán fontos sikerélményem a házasságom előtti időkből.
Papírt és piros filcet keresek. Felírom a lapra: újrakezdés, majd mind a négy sarkánál ráragasztom pillanatragasztóval a fémes színben játszó, belső kamerás hűtőszekrényre. Leszedem az ágyneműt, és egyszemélyesre cserélem. Ezúttal a piros garnitúrát és a rózsaszínű lepedőt választom az álmaimhoz. Iszom még egy kávét, és megeszem a maradék pizzát. Aztán úgy döntök, hogy felhívom a volt főnökömet. Elindult a nap.
Katt —–> Pólóoldal
Megjegyzések
Megjegyzés küldése