Újrakezdés

Írta: Metz Edina,

Hajnali hat óra és kitartóan csörög a mobil. Zavartan ébred. Alig látja a kijelzőn a nevet, de végül kibogarássza, hogy az apósa. Nem érti, miért keresi. Mikor belehalózik, az öreg köszönés nélkül, feldúlt hangon közli, hogy azonnal menjen az Auchan parkolójába, mert nem indul a rohadt kocsija. Megkérdezi, hogy miért nem a fiát hívja. Pikírt választ kap, „mi van, nem laktok együtt?”. Aztán kelletlenül belesziszegi a kagylóba, hogy az egyetlen gyereke már hajnali öt óta a munkahelyén húzza az igát, nem tud érte menni.

 

Átnéz a mellette levő üres helyre. Az ikeás fehér paplan és párna nincs ott, csak a kék gumis duplalepedő feszül az üres oldalon. Hetek óta ugyanabban az ágyneműben alszik. Másfél hónapja fogalma sincs arról, mit csinál a férje.

 

Feltápászkodik. Ül egy kicsit az ágy szélén, majd belelép a meleg, bolyhos papucsába, felveszi a fehér köntöst a selyem hálóingre. Kimegy fogat mosni a szürke padlós fürdőszobába. Belenéz a tükörbe és látja a lenőtt haját és a szarkalábakat a szeme körül. Lehet, hogy kellene már az a botox, az orrát már megcsináltatta. A fodrászra most nagyobb szükség lenne. Aztán elfordítja az aranyozott mosdócsapot, amit már a megvételekor is utált. Nem számított a pénz, volt belőle bőven. Így aztán lett törülközőszárítós radiátor, márványpadló, drága mosó- és szárítógép, svájci zuhanyfej.

 

Először találkozom az apóssal, amióta elhagyott a fia. Várhat addig, míg összeszedem magam.

 

Rohadt nehéz volt az utolsó este. Ültek a vacsoránál az édeskrumpli, saláta és a sült csirke felett az amerikai konyhás, ezüstös színekben pompázó, bőrkanapés nappaliban a derengő lámpák fényében. Furcsa volt a hangulat, senki sem szólt a másikhoz. Aztán egyszer csak a férje közölte, hogy ennyi volt. Megállt az idő egy pillanatra, mind a ketten szorongatták az evőeszközt és nézték egymást. Először nem is értette. Próbált volna kérdezni, meg akarta fogni a férje kezét, de az elhúzta, majd felhajtotta a kibontott üveg vörösbor maradékát. Aztán már csak a holmijával teli hátizsákot látta a férfi hátán a széles előszobában. Azóta nem beszéltek, bár próbálta hívni másnap, de hiába. Utána nem kereste. Majd valahogy tisztázzák az életük többi dolgát is, ha eljön az ideje.

 

Ég a gyomrom a biokávétól, bekapok két szem tönkölykekszet az indulás előtt.

 

Felveszi a kabátját, belebújik a magassarkú csizmába. Nem találja a slusszkulcsot. A táskája mélyén nem lapul más csak számlák és a pénztárcája. Kétségbeesetten pörgeti a tegnapi eseményeket az agyában, hátha meglesz, hogy hova tette az esti sörözés után.

 

A lányokkal elmentünk dumálni, mert muszáj volt kiszakadnom a hetek óta tartó magányból. Akkor mondta el nekik, hogy a férje vette a cókmókját és kilépett a közös életükből. Nem voltak meglepve, valószínűleg már látták az apró jeleket. A fintorgásokat, a lekezelő legyintéseket, az unott ásításokat, az egyre növekvő távolságot köztük. Mentek menthetetlenül a szakadék felé. Aztán hirtelen bevillan, hogy az irhában van a kulcs.

 

Félúton van, amikor az apósa újból telefonál. Kérdezi, hol van, mert már „befagy a segge”.

 

Még tíz perc türelmet kérek.

 

Futnak a fehér vonalak a kocsi mellett. Pont úgy, mint, amikor tavasszal az utolsó kirándulásukra indultak Rómába. Az autót a reptéri parkolóban hagyták, és a gép két óra alatt érte el az örök várost. Magához ölelte az ötcsillagos szállodai világot és a férjét. Kedves volt, figyelmes. Bolyongtak a langyos estékben a római, szűk, kanyargós utcákon. Nézték a város aranysárgában fürdő épületeit, romjait. Csak ők voltak és a több ezer éves múlt, úgy, mint az egyik római utca háza, ahol beépítették az ősi dór oszlopot a XX. századi épületbe.

 

Kikászálódik a kocsiból a szürke, párás parkolóban. Az após egy őrmester határozottságával közli, hogy menni kell a szerelőért. Nem akarja sokáig itt hagyni az autót. Holnap kell neki.

 

Elegem van. Azt hittem, hogy ha elviszem haza, azzal vége lesz a közös utazásunknak. A fóti szerelőig még 15 nyomorult kilométert kell megtennünk együtt.

 

Az idő a kilométerekkel együtt csak vánszorog. Fák, fák, aszfalt, fák, bokrok, aszfalt, vonalak. Az út szélén rengeteg a szemét. Hallgatnak mind a ketten, nincs kedvük beszélni. Mintha érezné az öreg, hogy valami nem stimmel, de nem mer rákérdezni.

Pont úgy hallgat, mint a szemét fia. Nincs benne semmi érdeklődés. Arra vár, hogy a másik mondjon valamit.

 

A rohadék rám akarja hagyni, én mondjam meg az apjának, hogy nem sokáig leszek a menye.

 

Hetekig húztuk a dolgot a szakítás előtt. Olyan volt, mint ha az életünk zsákutcájában az elhallgatás társasjátékát játszanánk, ami megoldás lehet a bajunkra. Közömbös dolgokról volt csak szó. Milyen kaját vegyünk, ki mikor megy dolgozni, mit kapjon anyám a szülinapjára. Arra vártunk, hogy a másik jusson el a végpontig és zárja le a fejezetet. Végül győztem. Megnyertem magamnak a vesztes pozíciót. Öt évre futotta nekünk, aztán a hatodikat elintézte egy mondatban az esti vacsoránál a sült csirke fölött.  

 

Most pedig megnyerte magának, hogy furikázhatja a volt apósát hajnalban a szerelőhöz. Mire visszaérnek a mesterrel a parkolóba, már bőven napfényes reggel van.

 

A város felé menet azon tűnődik, hogy mit kellett volna másképpen csinálnia. Szó nélkül hagyni a kártyázós hajnali kimaradásokat. Nem szólni a meszesen fehér orrcimpákról. Nem észrevenni a kurvák rúzsfoltjait az ingen. Elhinni, hogy minden második hétvégén az üzlettársával közös túrákra megy. Nem kellett volna hisztérikusan kikotorni, majd az orra alá dugni ismeretlen meztelen picsák képét a telefonjából.

 

Egy idő után belefáradtam a szélmalomharcba, és a sablonos méregdrága engesztelő ékszerekbe, virágcsokrokba. Az ember kimerül az állandó kutakodásban. A harcosból egy kitépett körmű, fogát vesztett vesztes lettem.

 

Az utolsó évben nem beszélt és nem is keresgélt, fájdalmasan hallgatott. Igazából addig tartott a közös életük, amíg Columbo feleségeként nyomozott az ócska ribancok után. A szex is addig volt jó.

 

Rájön, hogy ez volt az elmúlt hat év esszenciája. A visszatérő megaláztatások és szemrehányások, bocsánatért könyörgések, néha jobb időszakok szövete. A mérleg nem pozitív. Hatalmasat vág a kormányra. A mellette várakozó autós döbbenten néz rá.

 

Az ütéssel kijózanodik, elpárolog a vesztesek dühe. A reggeli szürke autótömegben már higgadtan araszol. Még fél óra az út hazáig. Mire bedugja a kulcsot a zárba, már alig gondol a férje hívására. Átveszi a helyét várakozásmentes megkönnyebbülés.     

 

Jönnek az új gondolatok. Elhagyta magát az utóbbi hónapokban, ezért újratervezés kell. Az esze mindig vágott, mint a borotva. Évfolyamelső volt az egyetemen. Aztán a jogi diplomával a zsebében könnyedén építette a karrierjét, az egyik irodánál vezető ügyvédi helyét hagyta ott, amikor férjhez ment.

 

Elhatározza, hogy megkeresi a régi főnökét és visszamegy dolgozni. Biztos visszaveszik, hisz megnyerte az egyik legnehezebb pert is a ballongyártók ellen, milliárdokat kapott a falu a környezetkárosítás miatt. Pezsgővel ünnepelték az ügyvédi iroda milliókban mérhető győzelmét. Rájön, hogy ez volt az utolsó igazán fontos sikerélménye a házassága előttről.

 

Papírt és piros filcet keres. Felírja a lapra: újrakezdés, majd mind a négy sarkánál ráragasztja pillanatragasztóval a fémes színben játszó, belső kamerás hűtőszekrényre. Leszedi az ágyneműt, és egyszemélyesre cseréli. Ezúttal a piros garnitúrát és a rózsaszínű lepedőt választja az álmaihoz. Iszik még egy kávét, és megeszi a maradék pizzát. Aztán letiltja a férje számát, majd felhívja a volt főnöket. Elindult a nap.