Apám orra

 

Írta: Metz Edina

Anyám mindig közelről nézegette az arcomat, nem azért, mert csúnya, vagy mert szép. Nem. Teljesen jelentéktelen a külsőm, de az orrom milliméterre, formára megegyezik apáméval. Amikor nézte, mindig lemondóan sóhajtott. Ilyenkor emlékek, érzések tódultak fel benne.

Az orrom egy emlékraktár.

Azok a szürke hétköznapok törtek rá, amikor apám jobb hangulatban volt, spiccesen viccelődött mindenkivel. Jókat mulattunk a gyári munkásoktól hallott faragatlan vicceken, a kollégákat és főként a főnökét nem kímélő fricskáin. Hallgattuk az ifás történeteket, hogy ő az utak királya a hatalmas teherautójával, és a többiek mennyire szerencsétlenek a kicsi konzervdobozaikban. Ha az Ifa egyszer belendült, senki másnak nem hagyott teret az aszfalton. Apám se hagyott sokat másnak.  Aztán mindig megorrolt a világra. Ilyenkor szégyelltem, hogy az orra az enyém, és legszívesebben eldugtam volna.

Azokon a szürke hétköznapokon már reggel éreztük a zsigereinkben a bajt. Órákon át fürkésztük, mikor borul el a tekintete, mikor tör ki a lelkét feszítő indulatvulkán, ami aztán részeg délutánokon és estéken beborított minket a düh szürke hamujával.

Az ittas őrjöngés szétömlött szavakban. Pofonként csattantak anyám arcán a kurvázások és lotyózások. Ilyenkor a hónaljánál megsárgult atlétában és szétmosott klott gatyában állt az előszoba közepén, és fröcsögő nyállal, remegő orrcimpákkal ontotta magából a tehetetlen dühének szóvirágait. Ahányszor kipréselt magából egy újabb gyalázkodást, annyiszor lendült kicsit előre a cigit és sört tartó keze a hasa előtt. Volt, hogy ütemesen mozgott, ahogy precízen megválasztott időközönként hányta ki magából a becsmérlő szavakat.  Anyám pedig lehajtott fejjel, egyre beesettebb, karikás szemekkel szó nélkül hallgatta. Tudta, ez nem róla szól, csak az apámban felgyülemlett frusztrációról.

Minket nem bántott, csak őt, de bőven elég volt, hogy őt bántja, mert ez rajtunk is mély sebeket ejtett.

Aztán ahogy jött a vihar, úgy el is ment. Jöttek a jobb napok, a viccek, a furcsa, kedves történetek és a fricskák. De a következő dühroham sötét árnyként velünk maradt.

Néztem, ahogy a felettünk lakó Sárika játszik az udvaron, és kétségek gyötörtek. Az ő apja is teherautósofőr, mégsem hallunk soha veszekedést az elsőről. De aztán a bizonytalanság húsba maró érzését jótékonyan elfedte a bizakodás vékony szövete. Lehet, hogy az ő apja is őrjöng, csak az utcára néző szobában, és ezt mi nem hallhatjuk. A veszekedés, olyan családi dolog.

Tehát befogtam a számat, nem mondtam anyámnak semmit. Lógattam az orromat.

Egyetlen jó nyárra emlékszem a Balatonnál. Minden reggel mosollyal keltünk, és minden este szelíd gondolatokkal feküdtünk. Apám megsárgult hónaljú atlétában és kinyúlt klott gatyában sörözött reggeltől az üdülő teraszán és láncban szívta a Munkást. Dél körül már üveges volt a tekintete, vörös az orra, majd ebéd után az újabb sörözések hatására felbátorodott, és nekiindult a Balatonnak. Mi meg rohantunk utána, mert ekkor jöttek a palacsintázós délutánok. A büfésorig jutott, ahol rendelt magának pár kört, itta az áldomásokat a többi vendéggel, közben pedig minket kérdezett, hogy mit szeretnénk a választékból. Mindig palacsintát kértünk, mert a fahéjas cukor illata bekúszott az orrunkba, és ettől összefutott a nyál a szánkban.

Bármennyit ihatott, a düh nem kerítette hatalmába. Nem kellett fürkészni. A nap melengető sugarai, a kék ég, a víz kellemes csobogása mindannyiunkban elhozta a felhőtlen nyár ízét és érzését.

llyenkor határtalanul boldogok voltunk, és reméltük, hogy ez a boldogság megmarad a szürke hétköznapokra is. A remény csak futó vendég volt nálunk. Az öröm vékony szövetébe bekúszott a kétség és a félelem, hogy ez csak reménység marad, és újból csattannak majd a feszültségtől kitágult orrlyukakkal, grimaszokkal kéz a kézben járó szópofonok az arcunkon. Volt, hogy örömünkben sírtunk.

Ezek a hetek elmúltak, és jöttek a szürke munkás napok. A rettegés és kétségek, a kurvázás is velünk maradt még egy évtizedig. Míg egy késő őszi, ködös estén hárman maradtunk, anyám, tesóm és én.

Kidugtam az orrom a fényre.

Jött az egyetem, remek állások, mamahotel. Nem volt kedvem senki mellett maradni, megjátszani, hogy jó nekünk együtt. Nem akartam alkalmazkodni, elfedni a valódi énemet, és várni a megfelelő alkalmakat a mélyebb, kettőnkről szóló beszélgetésekre. Kiegyenesíteni azt, ami már eleve görbének indult. Mert, soha nem indult bennem semmi egyenesen, ahhoz a kétségeket kellett volna legyőzni.

Otthon magam lehettem. Nem volt konfliktus, kérdések, csak a karikás szemű, egyre őszülő anyám fürkészett néha. Összeszoktunk, és maradtunk hárman a már kurvátlanított és lotyótlanított lakásban. Jól megvoltunk, csak anyám sóhajtozott mindig az orrom látványától. Mentségére legyen mondva, nekem sem tetszett a formája. Aztán eljött az ideje az átszabatásnak.

Másmilyet akartam.

Megnézték, megtapogatták és rajzoltak egy újat a számítógépen. Nekem elfogadható volt és a doki is rábeszélt. Igazából nem tudtam, hogy tényleg jó lesz-e, csak bízni tudtam benne. Nem akartam semmit mondani, majd meglátjuk, hogy mi jön ki belőle. Fatál lettem.

Amikor felébredtem és tükörbe néztem, két sötét karikás szem, az orromat és arcomat is fedő kötés nézett vissza rám. Anyám szemei voltak az apám eltüntetett orra fölött. Olyan voltam, mint ha álarcosbálba készülnék. Erőm mondjuk nem volt hozzá.  

Aztán megjöttek anyám karikás szemei. Először felröhögött azon, hogy úgy nézek ki, mint Frankenstein menyasszonya, és simán megnyerném az iskolai jelmezversenyt.

Fürkészett, nézte az arcomat, próbálta kitalálni, hogy milyen lettem az átszabás után. Azt mondta, hogy jól elintéztettem magam. Úgy érezte, itt van a gyónás ideje, és kibökte, hogy nem ismer engem, ahogyan apámat se. Soha nem beszéltünk magunkról. Azt sem tudta, mit gondolok róla, azt hitte, hogy futok az apám után, mert a lányoknál ez így szokott lenni.

Azt várta, hogy olyan leszek, mint az a részeg disznó. Magát marcangoló, másokat okoló, elborult, komplexusos seggfej. Meg egyébként is, én hasonlítottam legjobban az apámra az orrom miatt. Pedig anyám azt szerette volna, hogy szeressem őt, és legyek a támasza. Ne egy tehetetlen bábot lássak benne. Most, hogy levetettem ezt a szörnyű egyformaságot, úgy érzi, megtört a távolságtartás.

A patakokban folytak a könnyei és megránduló orrcimpákkal zihálta ki magából az egyre keserűbb mondatokat. Meg se hallotta a válaszaimat. Soha nem tudta meg, mit gondoltam magamról és róla.

Kiemelt kép: Nick Demou fotója a Pexels oldaláról