Reggeli útvonalak

Írta: Metz Edina

Hajnalban ébredek. Ezt onnan tudom, hogy a függöny rései között a sárga utcai lámpa fénye kúszik be a szobába. A nap még nem kelt fel. Kinyújtom a lábaimat és mind a négyet egyenként végignyalogatom. Közben hallom, hogy ütemesen korog a gyomrom. Az alutasakos májas macskakaján jár az eszem. De hiába gondolok rá, ha a többiek még nem ébredtek fel. Várok, de még csak egy ágyrugó sem csikordul meg, ami jelezné, hogy hamarosan leteszik a két-két lábukat az ágyról és kezdődik a nap.

Ülök és azon tűnődöm, hogy mit tegyek. Aztán egy lendületes ugrással felpattanok a paplanjukra. Mind a ketten ott fekszenek előttem plafonra meredő orrlyukakkal. Mint a légkondi, egyenletesen beszívják a levegőt, majd a szájukon keresztül ütemes horkantások közepette kieresztik. Egy darabig nézem őket, de meg sem mozdulnak.

Kis idő után elunom a dolgot és kislisszollok a macskaajtón a szürke, olajfestékes falú lépcsőházba, onnan pedig ki az udvarra. Sietni kell, mert érzem, hogy hamarosan a vörös ideje jön el. A vörös nagy és agresszív. Mindenkit megtámad, aki az ő idejében szeli át az udvart, ragaszkodik a saját perceihez. Iszonyatosan gyors, egy harcedzett tengerészgyalogos ügyességével terít le mindenkit.

Végigrohanok az udvari járdán és egy lendületes ugrással felkapaszkodom a kerítésre. A reggeli, formában tartó gerendagyakorlatot ki nem hagynám. Végigmegyek a szűk szegélyen, és közben egy percre sem veszem le a szemem a kukásokról. A narancssárga kabátjukban lendületesen dolgoznak. A két kezükben egy-egy kukát húznak a hatalmas, koszos, sziszegő autó hátuljáig. Ott ezeket egyenként felrakják egy rámpára, majd meghúznak egy kart és fülsüketítő csörömpöléssel kiürítik az edények gyomrában levő szemetet egy még nagyobb gyomorba.

A múltkor rettenetesen nyivákolt az egyik kuka. Kiderült, hogy három kölyköt rakott bele valaki. Amikor kivették felismertem bennük a vörös és a fehér-fekete kölykeit. Szépek voltak. A nagy füleik remegtek a kétségbeesett vinnyogásuktól, és közben meresztgették a kék szemeiket és a pici karmaikat. Vicces volt, ahogy próbálták sziszegve megkarmolni az őket megmentő kukásokat. Aztán zsákba rakták őket és valaki elvitte mindet.

Kicsit megállok és nézem a narancskabátos figurákat. Egyszer csak a szemem sarkából látom, hogy egy kéz nyúl felém. Az összes izmom megfeszül, összehúzom magam, hogy kikerüljem a támadást. Lelapulok, és várom, hogy a kéz mire készül. Tudom, ha még egy centivel közelebb jön, megkarmolom. Elvéti az érintést, és ahogy elhalad felettem ismerősnek tűnik a szaga. Aztán beugrik, hogy ez az alsó szomszéd dohos lakásának mindent átható bűze. Az ellenségből hirtelen barát lett.

Megállok és felpúpozom a hátam, feltartom a farkam és várom a simogatást. Ennél már csak az lenne jobb, ha kaját is adna.

Három hátba veregetés után elunom a dolgot és elsomfordálok a kerítés szélén a szomszéd házig. Már elmentek a kukások, de még nem kezdődik a csúcsforgalom, így kockázat nélkül átkelhetek az út túloldalára.

Szegény fehérnek tegnap volt az utolsó átkelése. Rosszkor volt rossz helyen, az ő hibája. Álmodozott vagy csak figyelmetlen volt, ez már soha nem derül ki. Jött a nagy szűrke autó és elütötte. A csattanást és egy elhaló nyekkenést hallottam az erkélyről. Tudtam, hogy a fehér, mert az ő ideje volt.

Sajnáltam, kedvesen dorombolt és a szagát is bírtam. Kiherélték éppen ezért nem volt annyira agresszív, mint a vörös, őt nem zavarta, ha a délutáni portyáimon a felségterületére tévedtem. Néha még egymás mellé is heveredtünk egy kicsit. Hallgattuk a madarak csicsergését, a szomszédban focizó srácok labdájának pattogását. Ha kedvünk volt, akkor kicsit szivattuk a galambokat. Mindig berezeltek, és hanyatt-homlok menekültek, amikor laposkúszásban megközelítettük őket, majd hirtelen rájuk rontottunk. Aztán elégedetten ment mindenki a maga dolgára.

Ahogy átérek az út túloldalára, meglátom a kedvenc udvaromat. Imádom a hatalmas zöld füvet, az árnyas fákat, a bokrokat. Itt bárhol jelölhetek, szarhatok, szabadon fetrenghetek, nem zavar senki. A tulajok régen jártak erre, csak a kertészt látom egy héten egyszer, amikor lenyírja a füvet. Most is bemegyek kicsit hemperegni. De nem sokáig leszek a zöld kert vendége, mert nagyon érzem a reggeli hiányát.

Egy lendülettel felugrom a házunk irányába vezető kerítésre és egy tornász ügyességével megyek végig rajta. Olyat választottam, aminek a széle összeér a másikéval, így le- és felugrás nélkül az utcával párhuzamosan futó szegélyeken végigsétálva érek haza.

Nyáron a nagy melegben a kerítés rudjai között kígyózom. Ilyenkor a felforrósodott fém melegen simogatja a fekete bundámat. Mondjuk tornának sem utolsó, legalább deréktájon nem kell aggódnom amiatt, hogy lerakódik a májas macskakaja.

Felérek az emeletre és beslisszolok a macskaajtón. Hallom, hogy beszélgetnek, remélem, hogy már kirakták az alutasakos májas macskakaját. A kávé és a friss kifli illata betölti a konyhát. Ha üres lesz a tálam, simit sem engedek, szó nélkül elhúzok megint valamerre.

Hallom, hogy megint politizálnak. Napok óta arról megy a vita, hogy X párt mennyivel jobb, mint az Y. Kevesebb adót ígérnek, és több juttatást. A másik meg a nadrág szíját húzná meg folyamatosan.

Minden reggel beköszön a pártpolitika hozzánk kávézás közben. Igazából soha nem értettem, hogy győzködik egymást, vagy csak eszmét cserélnek. Néha idegesen felhorkan valaki és egy tanár kimért, merev hanghordozásával magyarázza el a másiknak a szerinte létező valóságot.

Engem csak a kaja érdekel. Mire megeszem a májas alutasakost, már csak arra tudok gondolni, hogy hova feküdhetek le, ahol béke és nyugalom van. Ahol a puha melegség körbevesz. Az álom lassan elringat. Már az ajtócsapódást sem hallom. Ahogy csúszok bele az álomba arra gondolok, hogy egyedül vagyok és remélem, száraz kaját kiraktak a tálamba, mert késő délutánig sok idő van még.