Beszélő kövekbe zárt hallgatag dilemmák

Ebben a covidos időszakban már semmilyen óvintézkedésen nem csodálkozik az ember, de azért kissé furcsa mégis, hogy egy színházi előadásra ajánlott a sál, sapka, nagykabát, bakancs, takaró kombó a nézőknek. Ugyanis így invitáltak a Globe Színházra emlékeztető fából készült Orpheum Színházba, ahol a Beszélő kövek című darabot adták elő. A solymári Fészek waldorfosok 13.-os osztálya ugyanis nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy Szophoklész tragédiáit, az Oidipus királyt és az Antigonét dolgozzák fel és adják elő pár napig az Orpheumban.

Ha az orfeumot, mint szórakozóhelyet nézzük, ami a könnyed, zenés, eszem-iszom, táncos tivornyák helye, és ha összevetjük a darab mondanivalójával, rájövünk, hogy a két dolog között ellentmondás feszül. A véres tragédiák sehogy sem illenének egy Orpheum közegébe. Pedig mégis működik minden, jól eltalált hely a színmű előadására.

A szereplők kevés díszlet, egy asztal és néhány szék között mozognak, a tér minden részét a darab szolgálatába állítják. Ha kell a színház hatalmas ajtajai a thébai palota kapuivá változnak, ha arra van szükség a székekből trónszék, szószék, vagy egy olyan emelvény rakható össze, ahol Oidipusz szerepében Benke György tépelődik népe körében azon, vajon valóban beváltotta-e jóslatot, miszerint megöli apját és anyját veszi feleségül.

Nincs sok fény sem, jórészt a szereplőket világítják be a színpadon. A zene pedig a cselekmény szolgálatában áll, fokozza a feszültséget, az Antigonéban előadott tánc az archaikus vörös maszkban egyszerre démoni és átitatott a véres tragédia minden szenvedésével.

A nézőtér is az ókori színházak kialakítását idézi, a székek magasabban vannak, mint a színpad, és így a nézők a szereplők minden rezdülését, mozdulatát jól láthatják. Úgy ülünk ott, mint a döntőbírók, akik Oidipusz és Antigoné cselekedetei fölött könyörtelenül ki fogják mondani a végső ítéletet a tapsukkal vagy a fanyalgásukkal.

És sorjáznak a kérdőjelek. Az élet és halál, az isteni és az emberi törvények közötti választás, a szerénység és az igazságosság álruhájába bújt uralkodni vágyás több ezer éves dilemmák. Ezeket nem lehet fekete-fehér kérdésekként kezelni, mert mindenkinek vegytiszta igazsága van a maga szemszögéből. A fehér ruhába öltözött szereplők is ezt a tisztaságot szimbolizálják, az már más kérdés, hogy igazságukat hogyan tudják érvényre juttatni.

Egyetlen kivétel azonban Antigoné bőrébe bújt Mohácsi Viktória, aki fekete ujjatlan ruhája alatt visel fehér pólót, úgy létezik a színpadon, mint egy eleven, önmagát beteljesítő fenyegető jóslat, ami előbb-utóbb bajt hoz Kreont alakító Micsik Péter fejére. És ott van a párja, testvére is, Iszménét játszó Bottlik Borbála, aki fehér ruhája alatt hordja fekete pólós végzetét. Olyanok ők, mint a több ezer éves jin és jang, egymás nélkül nem léteznek, mégis egymásnak feszülnek, amikor Antigoné arra készül, hogy a városra törő halott testvérüket, a királyi parancsot figyelmen kívül hagyva, eltemeti.

A thébai mondakörben sincs Oidipusz Antigoné nélkül és fordítva, minden mindennel összefügg és egymásra épül. Megmagyaráz és megkérdőjelez, de egyetlen mondata, jelenete sem hagy kétséget afelől, hogy ma is érvényes dilemmákat, mondanivalót hordoz. És ez így van akkor is, ha nem a tenger adja a díszletet és a félkörben megépített kőszínház a helyszínt, hanem több ezer évvel később egy fából épített köralakú épület, amiben egy furcsa járvány miatt csak sálban, sapkában és takaróban tud végigülni egy előadást a nagyérdemű.