Hatalmas robbanás kellett ahhoz, hogy nagy változások lehessenek Libanonban

Olyan erős robbanás rázta meg Bejrútot augusztus 4-én, hogy a 240 kilométerrel arrébb levő Cipruson földrengést észleltek – írja az economist. A detonációban rengetegen meghaltak és ezrek szenvedtek sérüléseket, a kikötő is romokban hever. A libanoni kormány azt nyilatkozta, hogy a robbanást 2750 tonna műtrágya vagy robbanószer alapanyagként használható ammónium-nitrát okozta, ami egy orosz tulajdonostól egy éve lefoglalt elhagyott szállítóhajón tartott Mozambikba. A vámtisztviselők indítványozták, hogy a nyersanyagot szállítsák külföldre, adják oda a hadseregnek vagy adják el robbanószert gyártó vállalatnak, de ehhez szükség volt bírói végzésre. A kéréseik süket fülekre találtak, így az anyag a kikötő egyik raktárában pihent.

Milyen az a kormány, amelyik felelőtlenül hagyja, hogy egy hegynyi robbanó kémiai anyag heverjen szanaszét majdnem egy évtizedig? Ez hasonló ahhoz, hogy 11 éve nem képesek elfogadni a költségvetést és hagyják, hogy a központi bankjuk Ponzi-rendszert (piramisjáték – a szerk.) működtessen. Az a fajta, amelyik csaló, a segélyekben, a kölcsönökben és az átutalt pénzekben bízik, továbbá jóval többet költ, mint amit beszed az adókból. Olyan fajta, amelyiket egy játszadozó, zsaroló érinthetetlen elit kontrollál, mialatt a gazdaság válságban van. Röviden, ez Libanon kormánya, amely reformokra szorul.     

Ez már világos volt a Bejrútot törött üvegekkel és kőtörmelékkel beterítő robbanás előtt is. Libanonban hónapok óta mélyült a gazdasági válság, a pocsék bankszektor és az összeomló árfolyam következtében. A libanoni font elveszítette értékének körülbelül 80 százalékát a dollárral szemben a feketepiacon. Mivel Libanon behozatalra szorul, így az infláció nő, a kormány pedig hónapok óta nem fizette a tartozásait.

A gazdaság tehát gyenge volt már az előtt, hogy a Covid-19 arra kényszerítette a politikusokat, zárják be az országot. Most pedig kómában van. A 2019-ben várt 45 százalékos szegénységi küszöb több mint 75 százalékra emelkedik az év végére. Sok cég csődbe ment. Azok pedig, amiket újranyitottak, be kellett, hogy zárjanak nemrégiben az új fertőzési hullám miatt.  

A válaszok nélküli kormány segítséget kért az IMF-től. Az alap azonban szerény jelét akarja látni a jóhiszeműségüknek, úgymint egy új törvényt a tőke kontrollálására vagy az elektromos áramot szolgáltató veszteséges vállalat reformját. De a libanoni hatóságok nem tudnak még megegyezni a válság súlyosságáról. Heteket töltenek azzal, hogy azon civakodnak, hogyan becsüli meg az összes veszteséget a bank. Az IMF hivatalnokai pedig döbbenettel figyelik az eseményeket.

A kormányzatban is néhányan megelégelték a helyzetet. A külügyminiszter augusztus 3-án távozott, mondván, Libanon azt kockáztatja, hogy bukott állam legyen. „Részt vettem ebben a kormányban azon az alapon, hogy egy munkaadóm van, aminek a neve Libanon, de sok munkaadót és egymásnak ellentmondó érdekeket találtam az országomban” – írta Nassif Hitti a lemondólevelében.     

Ez új megközelítése egy régi problémának. Libanonban évtizedek óta felosztották a politikai erőteret a vallások és a felekezetek között, közöttük ezzel az eszközzel tartható fenn a béke. Bár gondoskodtak arról, hogy minden libanoni beleszólhasson a kormányzásba, a rendszert azonban foglyul ejtette egy érinthetetlen elit. Ez az elit felekezeti alapon szétosztja a kormányzati munkát, és szavatolt, hogy így kifosztják a minisztériumokat. A korrupt rendszerük minden évben a GDP 9 százalékába kerül Libanonnak – állítja a Világbank. A korrupció mindennapos. A bejrúti lakosok is úgy vélik, a robbanás a városi kikötőben, amit a környéken „Ali baba és a negyven rabló barlangja”-ként ismernek, a kormányzati létesítményben folyó lopásnak, vesztegetésnek és sikkasztásnak köszönhető.  

A legtöbb libanoni fel akarja számolni a hatalommegosztó rendszert. Egyre kevesebben érzik meghatározónak a vallásukat. (Növekvő azok száma, akik egyáltalán nem vallásosak.) Az októberi nagy tiltakozásuk lemondásra kényszerítette az előző, hozzá nem értő kormányt. A mostani ugyan ígért változást a beiktatásakor, de ebből csak keveset teljesített. 

Vagyis, részben, mert az érdekek elállják az utat. A hadurak, akik Libanon pusztulását okozták a polgárháborúban, most a hezbollah, síita milicistákkal kitömött, korlátlan hatalommal bíró pártok politikusai és meglopják az országukat. Külső hatalmak, Irán, amelyik a hezbollah, és Szaud-Arábia, amelyik a szunnita elit mögött áll pedig bizonyára megpróbálná megfúrni azokat a reformokat, amik hátrányt jelentenének a párthíveiknek és előnyt a riválisaiknak.  

Ezek mind belejátszanak egy szektaerőharctól való félelembe is, ami végül meghagyná a rosszabbik csoportokat vagy az országot visszasüllyesztené az erőszakba. A kikötői robbanás előhívta azt a szörnyű autós robbanás emlékét is, amiben meghalt a szunnita miniszterelnök, Rafik Haririrt 2005-ben. Végül a bíróság ebben az ügyben négy hezbollah tagot vádolt meg a merénylettel. 

Volt idő, amikor úgy tűnt, ha félelmek között is, de lassan felszámolható a hatalommegosztó rendszer. De a hatalmon levők minél több követő megszerzésére használják a válságot, és egyre világosabb az is, mi a lassú előrehaladás ára.

Nem volt harc vagy idegen megszállás, ami ahhoz vezetett, hogy megsemmisüljön Bejrút nagy része. Volt viszont hozzá nem értés a korrupt és rossz gazdasági helyzetben levő állam részéről. Ezt csak bátor akcióval lehet helyre hozni. A kormányzatnak előbb vagy utóbb meg kellene szüntetnie a hatalommegosztó rendszert, és azt demokratikusabb, érdemeken alapulóval kellene felváltania.