Szavak nélkül

A fogkrém nyálas leve folyik az alkaromon. Lassan egy tócsa lesz a fürdő padlóján. Nem tudom eldönteni, hogy a fogkefe miatt vagy alapjáraton vagyok ilyen béna. Gyerekkoromban belehasaltam a mosdóba fogmosás közben. Ahányszor elment az öcsém a hátam mögött, meglökött. Lefejeltem a tükröt, a fogkefe meg belehasított az ínyembe. 

Egyenes derékkal állok, belenézek a szemembe. Az ebéden gondolkodom. Tegnap húsleves volt pörkölttel. Maradt még leves, csak másodikat kell csinálnom. Anyám hozott kacsamellet. Lesütöm és hagymás krumpli meg párolt káposzta lesz hozzá.

 

A férjemnek soha nem csorog le. Fogmosás közben járkál a lakásban és kikészíti az inget, nadrágot, zoknit. Előfordul, hogy beszél is. Ilyenkor szörcsög két mondat között. Úgy ejti a szavakat, mintha pingponglabdák lennének a pofazacskójában.

Ha egy szó homályos, pár másodpercnyi gondolkodás után rájövök, hogy mi lehetett az értelme. Nem tévesztek soha.

Az utóbbi időben evés közben is teli szájjal beszél. Látom ahogy forgatja a nyelvével a szinte pépessé rágott ételt. Egy-két morzsa a tányérjába vagy a terítőre hullik. A mondatok elejét nem értem, de a közepéből és a végéből ki tudom következtetni az egészet. Ettől úgy érzem, hogy húsz év után is egy hullámhosszon vagyunk.

 

Tojásos lecsót főztem főzőkolbásszal. Ezt a férjem nagyon szereti, a nyolckeres suliban is sokszor ez volt a pénteki ebéd. Utáltam az ottani menzát. Nem értettem, hogy mi a jó a paradicsomtól tocsogó lecsóban.

Bámulom, ahogy felszúrja a villára a kolbászt és a késsel rátol a lecsóból egy falatnyit. Egy darab kenyeret is berak a szájába. Ahogy beszél a fehér kenyér furcsán elkülönül a piros lecsótól és a barna hústól. A morzsák, mint a meteoritraj potyognak. Arra gondolok, hogy mindjárt elér a mondat közepére, majd a végére és akkor összeáll a kép. De csak az utolsó szó van meg.

Mosolygok, bólogatok és forgatom a vizes poharamat. Elbámulok a feje mellett. Nézem a szemközti ház ablakát. Egy nő mossa az ablakot, ronggyal törölgeti szárazra az üveget. Olyan tiszta lett, hogy látom benne az arcomat és a férjem hátát. Az ablakainkra is ráférne megint egy mosás. A galambok folyton ráülnek az ablakpárkányra és leszarják a keretet. Rájövök, hogy leszarom, mit mond. Arra leszek figyelmes, hogy csend van. Mikor ránézek, látom, hogy bámul. Nem válaszolsz?, kérdezi. Nem tudom, hogy mi a kérdés, mondom. Akkor meg minek beszélek?, vágja hozzám. Megismétled?, kérdezem. Minek, úgysem érdekel, válaszolja.

 

Az ebédnél megint a szemközti házat bámulom. Az ablakpucolós nő alatti emeleten egy tini telefonál az elhúzott függöny előtt. Top és miniszoknya van rajta. A rózsaszínű körmös ujjával zavartan csavargatja a haját. Néha megáll, furcsán oldalra nyomja a csípőjét. Azt képzelem, hogy a pasijával beszél. Nehéz döntés előtt állnak, a Barbie-t vagy az Aquamant nézzék meg a moziban. De lehet, hogy a fiú most mondja meg, hogy ennyi volt. Másvalaki érdekli. A kiscsaj kétségbe esve emlékezteti a közös nyári bulikra, a balatoni vízibiciklizésre, a strandra, az esti koncertre.

Forgatom a poharamat. Hallom, hogy a férjem beszél, de már egyáltalán nem tudom kivenni a szavakat. Először tágra nyílt szemmel nézek rá, majd összehúzom. Mit mondtál?, kérdezem. Ettől ledöbben: Miért nem figyelsz rám?. Figyelek, csak nem értem, mit mondasz, válaszolom. Látom a szemében az értetlenséget. Percek óta beszélek és fingod nincs, hogy miről, mondja ingerülten. Visszanéz a töltöttkáposztás tányérjába, és sértetten összetolja a villára az utolsó falatokat.  

 

Megfogadom, hogy figyelni fogok. A háztartáson és rajta kívül úgysincs mire. Miközben a rakott krumpli darabjait ide-oda forgatja a szájában, próbálok minden idegszálammal a kiejtett szavakra koncentrálni. Szándékosan nem nézem a házat. Aztán mégis azon kapom magam, hogy a nőt figyelem. Fésülködik a tükör előtt. Kicsit előrehajol, majd megint felegyenesedik. Rúzst vesz elő, aztán egy szempillaspirált. Elégedetten bámulja magát. Forgatom az asztalon a teásbögrét, minden harmadik forgatás után kortyolok egyet. Nem veszem le a nőről a szemem, de közben érdeklődve bólogatok. Néha egy igent és egy ó-t is elejtek. Na, mi a véleményed róla?, kérdezi. Zavartan teszem le a bögrét. Szerintem ok, válaszolom. Mi az oké?, kérdezi. Amit kérdeztél, mondom. Mit kérdeztem?, repül felém az újabb kérdés. Nem tudom, nyögöm ki. Akkor meg mire válaszoltál?, mondja ingerülten, majd lecsapja a kanalat. Feláll és a nappali felé veszi az irányt, aztán hallom a bejárati ajtó csapódását.

  

Rájövök, hogy meg kell emberelnem magam. Nézem, ahogy a paradicsomos húsgombócot rágja és közben a rízsszemek és a húsdarabok peregnek az asztalra. Csüngök a szavain, de megint összefolynak. Lenyeli az utolsó falatot, majd fojtott hangon azt magyarázza, hogy flexitáriánus lett. A cukorról is le akar szokni.

Iszom egy korty teát, a két tenyerembe fogom a forró bögrét. Próbálok koncentrálni. Azon kapom magam, hogy megint bámulom a szemközti ablakot és közben pörgetem az agyam, hogy mi az a flexitáriánus. A nő elhúzza függönyt, kinyitja az ablakot. Vizes a haja. Köntösben van és látszik, hogy milyen vékony a dereka. Felrázza a párnát, megigazítja rajta a huzatot, elrendezi a paplanokat. Végül az egészet letakarja egy ágytakaróval.

 

Elhatározom, hogy veszek egy indiai szakácskönyvet. Úgy volt, hogy elmegyünk Indiába. Engem érdekel a jóga, a férjemet az indiai konyha. Lázasan készítettük elő az utazást. Elvitt a Cukor utcai indiai étterembe is. Ettük a currys levest, a csirke tikka masalát. Egy nap aztán azzal jött haza, hogy kapott egy sürgős munkát.

Nagy nehezen sikerült megvennem mindent, ami a vöröslencse dahlhoz és a céklafasírthoz kell. Leül, beleszagol a dahlba, azt mondja sok a curry. Felajánlom, hogy felöntöm kókusztejjel. Nem kell, válaszolja, csak bámulja lencsedarabokat. A kanalát úgy húzogatja benne, mint a fogkeféjét. Kérdezem, mi a baj?, azt válaszolja, hogy semmi. Mondom neki, napok óta szótlan vagy. Nem kérdezel értelmeset, válaszolja.   

Szeretted a főztömet, mondom. Azt válaszolja, hogy régen minden más volt. A derekam is vékonyabb volt, és mindig tudtam, hogy mit akar, mert odafigyeltem rá. Most is tudom, válaszolom. Hallgat, majd kiböki, hogy már nem. Pedig tudnom kellene, hogy mit szeretne. Lehetünk még így, mondom. Nem szól semmit, csak bámul maga elé. 

Feláll. Felkészülök arra, hogy megint elmegy és nem látom estig. Napok óta ez megy. De most a fürdőszoba felé veszi az irányt. Hallom, ahogy csomagolja a dezodort, fogkefét. Az asztalon pittyen egyet a mobilja. A kezem elindul a telefon felé. A képernyőn az ismeretlen szám alatt a „Várlak” szó jelenik meg. Megkérdezem, hova megy. Azt mondja, időre van szüksége. Megfullad itthon, holnap jön.

 

Leülök, nézem ahogy bőrösödik a lencse dahl a tányérjában. Elrakom a hűtőbe a többi kajával együtt. A férjemre gondolok. Szemeim helyén csak vörös csík van, folyik az orrom, ráncolom a homlokom. Kérem, az univerzumot, hogy küldjön egy jelet. Holnap megfőzöm a legjobb flexitáriánus ételt. Visszaülök a teámhoz. Nézem a szemközti házat. A nő ablaka még mindig nyitva van. Valakihez beszél. Aztán feltűnik egy másik alak is. Odalép a nőhöz, átöleli. Mintha a férjem kedvenc pulóvere lenne rajta.

Kiemelt kép: pexels.hu