Pipacsok közt veled lenni

 

 

 

Azt mondta, hogy menjünk biciklitúrára. Ettől a mondattól leizzadtam. Nem akartam nemet mondani. Dögösnek akartam látszani. Másnap reggel indultunk.

Az első ötszáz méterem bizonytalanságban telt. Pont úgy éreztem magam, mint amikor először ültem biciklin. Apám kijelentette, hogy meg kell tanulnom kerékpározni, azt mindenki tud. Vesz is egyet nekem. Láttam a tévében egy bicikliző majmot. Körbe-körbe ment a cirkuszi porondon. Fehér sapka, csíkos póló volt rajta, és vigyorgott, integetett a kezével. Ha az állatok is tudnak, nekem is menni fog. Ez akkora lökést adott, hogy nem vártam meg az első kerékpáromat. Elkértem a barátnőmét, és azzal karikáztam a játszótér körül. Órák után jöttem rá, hogy nem tudok megállni. Végül azt a megoldást választottam, hogy beborulok az egyik bokorba.

 

Az évek alatt megtanultam valamennyire kerékpározni, de egyáltalán nem voltam magabiztos. A váltót sem tudtam kezelni. Nyomtam a pedált és próbáltam utolérni a versenybringás, rövidnadrágos srácot. Nem akartam bénának látszani a második randin.

Nagyjából tíz kilométert tekertünk, amikor megállt egy romos kastély mellett. Azt mondta, hogy itt kellene tízóraiznunk. Elővett egy sört, és megkérdezte, kérek-e belőle. Nekem a pia nem passzolt a bicajos túránkhoz. Ezen csak nevetett, és azt mondta, alkoholmentes.

Ültünk a romos kastély mellett a fűben. Néztük a kaput. Megkérdezte, hogy van-e kedvem körülnézni odabent. Bólintottam. Megfogta a csuklóm, és elindultunk a hatalmas, boltíves nyíláson keresztül az épület udvarára.

A belső teret körülölelő épületszárnyakról már málladozott a vakolat. Romok alól is átütött az egykori szépsége. A vadszőlő indái szinte már az összes ablakot befonták. Mintha csak ez tartotta volna egyben az épületet.

Egyszer csak halk surrogásra lettünk figyelmesek, egy rigó repült ki az indák közül. Ez felébresztette bennünk a menekülési ösztönt. Kifelé menet azt találgattuk, a madáron kívül lakik-e más is az elhagyott épületben.

 

Húsz kilométert tekertünk a nagymamája házáig. Mindenem fájt. Csak egy székre és egy pohár üdítőre vágytam. Ahogy odaadta a poharat a kezünk összeért, a bőre selymes puhasága melegséggel töltött el. Az ebédnél egymás mellé ültünk. Nagyanyja húslevest tálalt. Pont, amilyet anyám szokott, ő is rak bele gyömbért és jó sok hagymát, répát. Ettől a vasárnapi leves íze édeskésen sós lesz. Mindig emlegeti, hogy a húsleves jó minden bajra. Főleg a megfázásra ajánlott, de a bánatot is távol tartja. Nem tudom, hogy igaz-e, de szinte minden héten volt nálunk húsleves. A derelyénél éreztem, hogy egyre mélyebb levegőket vesz. Összetapadt combbal vártuk a ragacsos zserbót. A nagymama a süteménynél beszédesebb lett. Mesélte, hogy a háza udvarán tanította meg bicajozni az unokáját. Hosszú ideig könyörgött, mire elkerekezett vele a közértig. A hétéves fiú azonban nem szállt le a kerékpárról, hanem tekert körbe-körbe a villanyoszlop körül. Hosszú percek teltek el, mire egyszer csak beborul az árokba. Nem kelt fel, sírás nélkül tűrte a fájdalmat. Végül lovas kocsival vitték haza. A baleset után évekig nem ült kerékpárra. Ahogy a nagymama leejtette a hangsúlyt az utolsó mondattal együtt, sejtettem, hogy szerelmes leszek. Nem tudtam másra gondolni, csak a következő randinkra.

Ebéd után sétálni mentünk. A mezők felé indultunk. Ekkor még a pipacsok uralták a búzák helyét. A dombok olyannak tűntek, mintha hatalmas piros sziromszőnyeget terítettek volna le az oldalukra. Séta közben egyre közelebb húzódtunk egymáshoz. Megfogtuk egymás kezét.

A mező széléhez értünk. Nézte a virágokat és közben mondta, hogy a haverjaival gyakran bicajozott erre. Nekik a virágok katonák voltak, le is vágták jó néhány fejét. Most már bánja. Nem eszik húst és megpróbál úgy élni, hogy senkinek ne ártson. Ezen felnevettem. Fél óra sem telt el, hogy húslevest ettünk. Felém fordult. Az orrcimpája kicsit kitágult. Sóhajtott, majd azt mondta, hogy az nem számít. Azért evett belőle, mert nem akarta megbántani a nagyanyját. Nekem most már nincs bajom a hússal. Régebben elfogott a rossz érzés a leölt és megfőzött állatok miatt. Apám ilyenkor mindig unszolt, ne rinyáljak, a szárnyasokat és disznókat a húsukért tenyésztik. Egyem meg, ettől csak erősebb és okosabb leszek. Kell a húsban levő fehérje az agynak.

 

Apámon morfondíroztam, mikor a pipacsmező szélére értünk. Kedvem lett volna belefutni, de visszatartottak a törékeny növények. Neki nem voltak rossz érzései. Pár lépés után berohant a mező közepébe és integetett, hogy menjek utána. Haboztam kicsit, de aztán lassan elkezdtem befelé araszolni a piros virágok között. Mire odaértem, már a földön feküdt, szájában egy fűszállal. Megkért, hogy feküdjek mellé.  Itt nem láthatnak meg minket. Vonakodtam, de felülkerekedett bennem a kíváncsiság. Mire leért a hátam, addigra a karja már a vállam alatt volt. Átölelt és magához húzott. Nézett, én meg vártam az első csókot.

Megállt az idő. Aztán ő mozdult először. Elfordította a fejét, elengedett a kék szempár. Ott maradtam a karjaiban. Hirtelen zaj támadt. A pipacsok között megjelent egy őz. Nem mertünk mozdulni. Selymes, világos barna szőrén csillogott a napfény. Egy pillanatra megállt, majd két ugrással eltűnt. Ez egy jel, mondta, most már együtt kell maradnunk örökre. Majd felém fordult, magához húzott és megcsókolt.

A szája íze édeskés volt a zserbótól. Hirtelen elengedett. Nem tudtam megszólalni. A fülemben dobogott a vér. Fogalmam sem volt arról, hogyan fogok felülni a biciklire.

Pár percig még feküdtünk a hátunkon. A sötétedés azonban indulásra kényszerített minket.

A nagymama házánál csak egy gyors elköszönésre maradt időnk.

 

Ahogy tekertünk hazafelé, nem láttam mást csak a széles hátát és az izmos vádliját. Elképzeltem, hogy hazáig kísér. Ahogy ölelkezünk, csókolódzunk. Aztán csak annyit mond, viszlát holnap. A kereszteződésnél azonban balra fordult. Megálltam a biciklivel és néztem a távolodó alakot. Kicsit lelassított és azt kiabálta, „jó volt veled”. Még sokáig bámultam a halványuló piros lámpa fényét.