A mélység

A lábam már szinte hozzánőtt a hasamhoz. Alig férek el ebben a buborékban. Néha kinyitom a szemem és érzékelem, hogy átszűrődik némi világosság az engem beborító falon. Aztán hirtelen megint sötét lesz és meleg. Nem bírom már tovább, ha újból elmúlik a feketeség, akkor kitörök ebből a bezártságból.

A zsigereimben érzem, hogy most kell egy rohadt nagyot ráverni erre az istenverte falra, ami körülvesz. A reccsenés visszhangzik a fülemben, de azt látom, hogy csak megrepedt a buborék. 

Egy újabb ütésre készülök.

Hirtelen vakító fényesség áraszt el. Kidugom a fejem, és észreveszem, hogy mellettem egy fekete csőrű, pelyhes valami nyújtogatja a vékony lábait.

Próbálom lerázni magamról a rám tapadt fehér darabokat, és hasonló táncba kezdek, mint a mellettem levő másik. Már ketten járjuk azt a furcsa táncot, aminek a végén végül ő felegyenesedik, én viszont még mindig tehetetlenül fetrengek.

Ekkor hangzik fel valami kerepelés féle. Oldalra nézek, és meglátok egy hozzánk képest ötször akkor hasonmást. Stabilan áll a vékony lábain és piros csőrében tart valami zöldes színű tekergőt. Ahogy ránézek, melegség és öröm tölt el. Aztán rájövök, hogy éhes vagyok. Mintha megérezte volna a kínomat, belém tömi a zöld kaját. Nem rossz, sőt, több is kellene.

Mire leér a gyomromba az étel, már megint ketten vagyunk a fekete csőrűvel. Nézzük egymást. Aztán hirtelen feláll, és bizonytalanul megindul felém. A kicsi fejét előre nyújtja, szárnyait széttárja úgy lépked.

Megáll előttem, és két centiről néz. Aztán felemeli a fejét, hirtelen lesújt és szilánkosra töri az egyik nagyobb buborékdarabot, ami rám ragadt. Most már fel tudok állni és megfordulni. Kinézek a köralakú, ágakból összetákolt fészek széléről, ami egy póznán ül a mélység fölött. 

Látom a vasútállomást, az embereket, a parkolót.

- Nézd, anya! Újabb gólya született – üvölt fel egy fekete hajjal keretezett kerek gyerekfej a mélyből, és látom, hogy a kicsi ujjával rám mutat.

- Igen, látom. De ennek nem mindenki örül ennyire – válaszolja a gyerek vörös kontyos anyja, és ő is felfelé néz.

- Miért nem? – kérdezi a gyerek.

- Mert mindent összeszarnak maguk alatt. Nézd meg a járdát. Tegnap Béla bácsit találták telibe biciklizés közben. Gyere, menjünk, mert mindjárt vissza kell jönni nagyanyádért – válaszolja az anya, majd elhúzza a kicsit a fészkünkbe végződő póznától.

Ekkor megérkezik egy másik, hatalmas hasonmás. Neki nem annyira szép egyenes a szeme körül kezdődő és csőréig futó fekete sáv, mint a másiknak. Meglát, majd hátra hajtja a fejét, és ahogy a csőre függőlegesbe kerül elkezdi a fülsüketítő kerregését. Aztán elrepül.

Megint ketten vagyunk. Látom, hogy a hasonmásom nem bír magával. Jobbra-balra sétálgat a fészekben. Ahogy telnek a percek egyre ügyesebben teszi az egyik lábát a másik elé.

Már most utálom. Pedig szeretnem kéne, hiszen megszabadított a gúzsba kötő héjtól. De van benne valami magabiztossággal párosuló arrogancia, amit nem bírok elviselni. Nekem még nem megy ennyire jól a járás. A szárnyaimat sem tudom használni, így minden második lépésnél fejre állok.

Megint jön az egyenes fekete sávos szemű nagyobbik. Szerintem ő lesz az anyám. Őt már az elejétől kezdve szerettem, mert kitalálta, hogy mire van szükségem. Most is tudja, hogy éhezem, de a csőrében levő zöld négylábút a másiknak adja.

Ettől összeszorul a gyomrom és a kétségbeesett düh hullámai öntenek el. Ha egyedül lennék, akkor csak nekem hozná a kaját. Csak velem foglalkozna, nekem örülne.

Nézem a másik kicsit, és azt próbálom szuggerálni felé, hogy tűnjön el az életemből. De nem törődik velem, azzal van elfoglalva, hogy a zöld kaját valahogy letuszkolja a torkán. Aztán látom, hogy megint erőtől duzzadva, magabiztosan feláll és most már még határozottabban lépdel a fészekben.

Ahogy neki tágul a bejárható terület, nekem egyre szűkül a tér. Nem megyek oda, ahol ő van. Felállok. A billegésem ugyan kicsit alábbhagyott, de a kétlábon járás még mindig bizonytalan. Próbálkozom, de még nincs elég önbizalmam, hogy elinduljak a fészek másik oldala felé.

Megint szárnysuhogást hallok. Az apám leszáll és büszkén néz, majd odalépdel hozzám és egy tekergőző szalagot töm a csőrömbe.

Öröm és boldogság. De aztán eszembe jut, hogy ott van a másik, aki a következő körben az anyámtól biztos megint előbb fog enni kapni, mint én.

Újabb dühroham tör rám. Nem tudok azzal foglalkozni, hogy összeszedjem magam, koncentráljak és kétlábra álljak. Keserűen nézem, ahogy a fészektársam már egész stabilan lépked.

Gyűlölöm, de mégis úgy döntök, hogy nem törődök vele. Inkább a szárnyaimat próbálgatom.

- Ó, hogy a franc essen bele – hallom a fészek alól, és látom megint alattam áll a vörös kontyos anya a gyerekével, és hallgatják egy kopasz férfi méltatlankodását. – Itt fogunk állni órákig a gyerekkel, és arra várunk, hogy az anyósom megint megjöjjön végre a késésben levő vonattal. Nem tud egy taxit fogni vagy egy busszal eljönni a házunkig? – kérdezi a férfi, akire nagyon hasonlít a gyerek.

- Nem, nem tud, Jenő. Te meg tisztelhetnéd annyira az anyósodat, és a korát, hogy ezt nem teszed szóvá. Elég idős már ahhoz, hogy segítsük – válaszolja az anya.

- Te miről beszélsz? Hatvanhat éves, kis jóindulattal akár még szülhetne is – méltatlankodik Jenő.

- Figyelj, ha nem tetszik, akkor menj haza a gyerekkel. Én megvárom – mondja a nő és elsétál. Jenő nem válaszol, inkább megy utána.

Hirtelen én is egészen magabiztosan fel tudok állni, és néhány lépést teszek a lakótársam után. A megállás sem pofára eséssel végződik, hanem kicsi huppanással.

Érzem, hogy percről percre erősebb leszek és stabilabban járok. Elmegyek a fészek egyik szélétől a másikig. Ha ez így megy tovább, akkor ahhoz is elég erős leszek, hogy elkergessem a fészektársat.

Megint kinézek és látom a vasútállomást, a parkolót, az alattam sétálgató járókelőket. A zöld gyepet, a szépen megformált, kakukkfűvel, levendulával, egynyáriakkal teleültetett virágágyásokat. Hallom, ahogy a méhek döngenek a nektárban úszó virágok körül.

Aztán rám tör az inger. Ösztönösen érzem, hogy nem piszkolhatom össze a fészket, ezért kidugom a seggemet a járda fölé. Egy határozott haspréssel kitolom a megemésztett kaja maradékát.

- A kurva anyádat. Mi a büdös franc ez, csesszék meg. Mindent összepiszkítanak ezek a rohadt madarak – méltatlankodik Jenő, miközben néz felfelé. Látom, hogy a bal karját találtam telibe. Mondanám, hogy elnézést.

Egyszer csak megjelenik megint a vörös nő a gyerekkel, és ezúttal egy rövid hajú, idős szőke nő is velük van. Bámulnak felfelé.

Aztán elkezdenek hangosan röhögni Jenőn, aki papír zsebkendővel próbálja magáról felitatni a végterméket.

Ekkor lép oda a fészektárs. Nézi a díszes kompániát alattam. Nem érti, hogy mi történt az alattunk levő emberekkel.

Érzem, hogy elindul a gonoszság hulláma a lábaimtól, és elönt egészen a fejem búbjáig. Kicsit hátralépek és mögé kerülök. Aztán egy határozott csőrütéssel meglököm a fészek szélén álldogáló lakótársamat, aki hirtelen előre billen, majd elkezd kifelé csúszni az ágakról. Nem tudja megállítani a zuhanást. A repülés még nem megy neki, így hiába verdes kétségbeesetten a szárnyaival. Aztán szép lassan eltűnik a szemem elől a mélyben.

Ekkor velőtrázó sikolyt hallok magam alól.

- Te jó ég, nézzétek kizuhant az egyik gólya. Az egyik lába beleakadt a fészek oldalába, ott lóg fejjel lefelé. Jenő, hívd a rendőröket! – visítja a gyerek anyja.

- Hagyjál engem! – válaszolja dühösen a férfi.

A nő már nyomkodja a gombokat, majd újból, és újból, miközben megkövülten bámulnak felfelé. A fészek szélétől nem látok semmit. Csak remélni tudom, hogy az ág, amibe beleakadt a lába, előbb-utóbb eltörik.

Száguldanak a percek és nem történik semmi. Aztán egyszer csak megáll egy nagy és egy kisebb autó a fészek alatt. Emberek ugrálnak ki a járművekből, és az egyik beleáll valami kosárfélébe, ami emelkedni kezd felfelé.

Hallom, hogy zúg az emelő, aztán megáll. Mire eléri a fészek alját, már beljebb lépdelek, nem akarom, hogy lásson, vagy hogy hozzám érjen.   

- Édes kicsi gólya, nem lesz semmi baj. Mindjárt leveszlek innen. Úgy van, szépen nyugodj meg. Megnézem a lábadat. Nem tört el. Na jól van, indulunk is lefelé – mondja egy megnyugtató hang.

Nekem a lélegzetem is eláll. Most jövök rá, hogy elviszik a fészektársat. Nem kell osztoznom a kaján és a szüleimen. Végtelen boldogság tölt el. Egyre csak nő az önbizalmam, attól a gondolattól, hogy az enyém lesz itt minden a fészekben.

Közben leér a kosár. Kilépdelek a fészek szélére, és látom, hogy bebugyolálják a társamat. Beteszik egy autóba, és már indulnak is el vele.

- Cseszd meg, Jenő, te egy köcsög vagy! Mi a franc ütött beléd? Senkinek sem akarsz segíteni? – kérdi ingerülten a gyerek anyja.

- Mi vagyok én, a Vöröskereszt, vagy mi? Elég nekem, hogy a drága anyósommal kell foglalkoznom kéthetenként, nem fogok egy gólyával is szarakodni – válaszolja dühösen Jenő, és még mindig törölgeti a ruháját.

- Milyen példát mutatsz a saját gyerekednek? – kérdez vissza a nő.

- Azt, hogy nem minden az ő dolga. Nem kell mindenben részt venni – mondja a kopasz.

Látom, hogy a nő csak mered rá. Nem érti az egész helyzetet. Aztán sarkon fordul és maga után húzva a gyereket elindul az idős szőke nővel a pályaudvari parkoló felé.  

Jenő még mindig csak áll.

- Most mi van, itt hagysz – üvölt a csapat után a férfi.

A gyerek anyja megáll, és megfordul.

- Itt. Ha haza akarsz jönni, gyere busszal – üvölt vissza.

- Baszki, nem lehetsz ennyire önző – ordítja a kopasz a kövér gázzal induló autó után.

Az „önző” megüti a fülemet. Elgondolkodom, hogy mit is jelenthet. Ízlelgetem.

Közben visszatér az anyám. Megkövülten nézi a félig üres fészket, majd rám mered. Aztán hirtelen hátrahajtja a fejét, és velőt rázó, hívogató kerepelésbe kezd.