Vizes szólamok

Írta: Metz Edina

Guggolva az asztal fölé görnyed félmeztelenül. A púpos hátán kirajzolódik a csigolyák gyöngysora. Néha az egyik válla megmozdul, apró mozdulatot tesz. Talán sír és az orrát törölgeti, vagy pakol valamit. De, az is lehet, hogy egy puzzle-t rak ki vagy időről időre lapoz egy könyvet.

Ha megnézzük elölről, akkor látjuk, ahogy a szeme az üvegpoháron át hatalmasra nő a feje többi részéhez képest. Akkurátusan öntögeti a pohárba a folyadékot, és precízen beállítja, hogy melyikben mennyi legyen.

Aztán, amikor végzett, elkezdi az ujját szép lassan körbe-körbe forgatni a pohár szélén. Vijjogó, visító hang tör fel mire visszaér az ujja a kiindulási pontra. Néha csettint, máskor önt még egy kicsit hozzá, hogy úgy szóljon, ahogyan a fejében.

Késő délután van, a macska lusta, álmos léptekkel bejön a szobába és nyitott szájjal óriásit ásít, miközben valami furcsa, elégedettlenséget jelző hang tör fel a torkából. Neki az ébredés, a fiúnak az átcsúszás időszaka. Végül is az átcsúszás a realitás és az elképzelt közötti csúszda, ahol szépen billegünk, és nézegetjük a lejtőt mind a kettő határán.

A Tavaszi szél vizet árasztott-at próbálja Alexander, mert valahogy így hívják a fiút, vagy lehet, hogy Alexejev. Nincs megelégedve még a dallamfűzéssel, a dalban rejlő lehetőségek kibontásával. Nem tudja, hogyan fog ez szólni az ünnepségen, a kicsik csalódottak lesznek, ha nem játszik annyira jól és pontosan, ahogyan azt gondolta. Pedig az, amit magamról gondolok, és amit többiek gondolnak a produkciójáról nem mindig esik egybe. Mint a napszakok sem, amikor próbál az üvegpoháron játszani. Tegnap ugyanis kora reggel kezdte és akkor jobban ment, mint most késő délután. Mindegy úgyis reggel van az ünnepség.

A csobogás abbamarad és már csak a vízzel teli poharakat nézegeti, akkurátusan méricskél. A vérvétel jut az eszébe, amikor a vámpír laboros nő megtölti a kémcsöveket, és nézegeti, hogy eleget csapolt-e le. A vér nem válik vízzé, mint ahogy a csángó dallamnak sem lenne szabad változnia, nekem kell alkalmazkodni hozzájuk. Úgy kell játszanom, ahogyan leírták, mert ha rosszul játssza, elvész a lényeg, és lehetetlen lesz úgy kibontani, ahogyan azt a zenész szeretné.

Az ujját újból ráteszi a pohárra, a macska figyel. Ugrásra készen. Látszik a fején, hogy aludna, és az első felnyikordulásnál kiborul. A fiúnak kell az átcsúszás, mert máskülönben nem lesz meg az a dallam, amilyet szeretne hallani. Bár az tök mindegy, hogy neki hogyan hallatszik, a közönség úgyis mást fog felfogni ebből. De, lehet, hogy nem kellene ragaszkodnom a dallamhoz, lehetne imprózni, hátha bejön nekik az is.

Az üvegpohár széle felnyikordul, ebben a pillanatban a macska hátsó lábai megfeszülnek, és az állat teste, mint egy összenyomott rugó kilő. Ráugrik az asztalon levő pohársorra, amiből vízeséskén ömlik a szőnyegre a széldallamokkal megtöltött víz.