Egy barátság tizenkét bekezdésben

Írta: Metz Edina

Emlékszem, hogy te választottál engem és én nem választottalak téged, csak eltűrtem, hogy kiállj értem, mert velem akartál dolgozni, pedig mást akartak felvenni helyettem, mert nem tudtam elég jól angolul.

Emlékszem, hogy sokat röhögtünk a kétszemélyes irodánkban az 5. emeleten, mert élveztük minden percét egy multi felépülésének a 90-es években, és imádtuk a csapatot, amiben dolgoztunk.

Emlékszem, hogy lejött a 6.-ról Csaba és megkérdezte, hogy milyen lett a borsúra szövege, amit írt, és te azt válaszoltad, hogy kicsit akadt a gémkapocs az iratmegsemmisítőben, de azért legyűrte a gép. Majd folyt a könnyed a nevetéstől, amikor közölted a fal fehér fickóval, hogy teljesen rendben van, amit írt.

Emlékszem, hogy mindig éhesek voltunk a 12 órai munka után, és rohantunk egy este sokáig nyitvatartó étterembe. Vagy a görögbe, vagy a papagájosba. Én mind a kettőt szerettem, mert a görögben jó volt a tzatziki, a papagájosnál meg a fokhagymás lepényhal, aminek még mindig érzem a vajas-fokhagymás édeskés ízét és illatát. Csak a papagájt rühelltem a kalitkában, mert állandóan élesen sipákolt.

Emlékszem, hogy a lányaid gyanakodva, féltékenyen figyeltek, mert féltek, hogy átveszem a helyüket. Pedig semmi okuk nem volt erre, mert szimplán csak egy barát voltam.

Emlékszem, hogy volt olyan este, amikor a házadban annyian voltunk, hogy a hálószobád kétszemélyes ágyán volt már csak hely. Először meglepődtem, hogy együtt alszunk, de aztán átlendültem ezen az apróságon, mert pajtinők voltunk és lazák.

Emlékszem, hogy ez az életemet maghatározó több mint kétéves szerelmes szeretet idill akkor dőlt romba, amikor felmondtál a cégnél. Az összenövésünk végleg szétszakadt, és magamra maradtam a veled közös mindennapjaimban. Nem volt helyem magam mellett, és nem tudtam előre sem menni.

Emlékszem, hogy dühös voltam és kétségbeesett és vártam, hogy visszagyere, de nem jöttél, és te vártad, hogy elmenjek hozzád, de csak nagyon ritkán tettem. És te egyre inkább érdes lettél, mert azt gondoltad, nekem ennyi volt az összetartozásunk, pedig nem. Egyszerűen csak féltem.

Emlékszem, akkor romlott meg végképp minden köztünk, amikor a gyapjú szőnyeget, amit kölcsön adtál, molyosan adtam vissza, mert a zsákban, amiben volt, megmolyosodott.

Emlékszem, követelted rajtam az árát, pedig mind a ketten tudtuk, hogy egy forintot nem ér ez a szőnyeg, mert már akkor is használt és ronda volt, amikor adtad.

Emlékszem, hogy az utolsó telefonhívásunknál visszafojtott hangon sziszegtél, és vártál tőlem valami bocsánatfélét, de nem tudtam kimondani, mert még mindig nem bocsátottam meg, hogy magamra hagytál magammal.

Emlékszem, hogy több hívás nem volt, és én meg féltelek felkeresni, mert szeretném azt gondolni, hogy még mindig te választanál engem és én meg eltűrném, és csak röhögnénk az egészen, miközben építjük tovább az életünket.