Metz Edina - szerzői oldala

A lábam már szinte hozzánőtt a hasamhoz. Alig férek el ebben a buborékban. Néha kinyitom a szemem és érzékelem, hogy átszűrődik némi világosság az engem beborító falon. Aztán hirtelen megint sötét lesz és meleg. Nem bírom már tovább, ha újból elmúlik a feketeség, akkor kitörök ebből a bezártságból. A zsigereimben érzem, hogy most kell egy rohadt nagyot ráverni erre az istenverte falra, ami körülvesz. A reccsenés visszhangzik a fülemben, de azt látom, hogy csak megrepedt a buborék.  Egy újabb ütésre készülök. Hirtelen vakító fényesség áraszt el. Kidugom a fejem, és észreveszem, hogy mellettem egy fekete csőrű, pelyhes valami nyújtogatja a vékony lábait. Próbálom lerázni magamról a rám tapadt fehér darabokat, és hasonló táncba kezdek, mint a mellettem levő másik. Már ketten járjuk azt a furcsa táncot, aminek a végén végül ő felegyenesedik, én viszont még mindig tehetetlenül fetrengek. Ekkor hangzik fel valami kerepelés féle. Oldalra nézek, és meglátok egy hozzánk képest ötszö...

      Az első perctől kezdve tökéletesnek tűntek a végtagjaim. Nem voltam párnás, hurkáktól barázdált karú, vaskos, görbe lábú baba. Aki rám nézett, mindenki azt mondta, hogy „szép”. Vastag szálú, szőke hajam lekeretezte az ovális, lágy vonásokból álló arcomat. Remekül lehetetett kifésülni és copfba fogni, minden frizura jól állt nekem.   A kék szemeimet sohase hunytam le, nem pislogtam, mert féltem, hogy a másodpercek töredéke alatt is elveszítek fontos részleteket a világból.   Sajnáltam sűrűn pislogó babákat. Nekik egy csomó, pótolhatatlan információ hiányozni fog később az életből.   Nekem például megvan Juli minden mozdulata. Tudom, hogy milyen, amikor kézbe veszi a ruháimat, majd szépen kisimítja, összehajtogatja, és elteszi a szekrénybe. Azt is tudom, hogy a tányéron hol volt a koszfolt, amit letörölt a mosogatószivaccsal az ötórai teázás után.   Körülöttem ugyanis mindig minden rendben van. Óramű pontossággal reggel 7 órakor...